galéria megtekintése

Budapest Varsóban

Az írás a Népszabadság
2015. 10. 28. számában
jelent meg.

Tamás Pál
Népszabadság

A magyar belpolitika legfontosabb késő őszi–téli történése a lengyel nyilvánosságban zajlik.

A magyar politika – példaképként és madárijesztőként – beépült az idei őszi lengyel választási kampányba. A végül is nagy arányban győző Kaczynski ismét előadta, célja „Budapest Varsóban” („Budapeszt w Warszawie”), ellenfelei, főleg Adam Michnik, pedig az „orbánizálódás” veszélyéről beszéltek. Alighogy vasárnap éjjel bejelentették a jobb-populisták győzelmét, az egyik legismertebb progresszív portálon szinte azonnal Debreczeni József Orbán-könyvét ajánlottak kötelező olvasmányul mindenkinek (a fordítás az idén jelent meg lengyelül).

 

Az Orbán-rendszer nemzetközi környezete a rezsim szerves része. Ha az változik, az egész rendszer változik. Mi történik, ha Orbán nem az egyetlen fenegyerek a térségben, hanem „csak” a kispopulista egy nagy, inkább komolyan veendő lengyel mellett? Ha az nála óvatosabb, talán ravaszabb is, akkor a magyar politikusnak más nem marad, hangerővel, keménykedve kell magát majd ismét felpörgetni. Előzni, mindegy, hogy jobbról vagy balról, az új barátot/ vetélytársat.

Közben lesz persze itthon lelkesedés a jobboldalon, a nagytesó kapcsán. De Orbán személyiségéből sokkal inkább következik a verseny, a féltékenység, hiszen a szomszédos ideológiai tömeg leárnyékol, kihívásnak tűnik.

A vizsgálatokból az derül ki, hogy a PiS most nem azért nyert, mert hirtelen valamiképpen megnyerte a többség rokonszenvét, hanem mert a PO-sok nem voltak képesek tovább megtartani eddigi híveiket. Azok kiszerettek belőlük. Elveszett a hit, hogy képesek kormányozni. S mint annak idején Pesten, most Varsóban az elit már készül a vereségre. Amelytől persze rettegett. Közben hitte is, meg nem is, hogy jön és elviszi az Ördög.

De Michnik szinte egyedül mondta, egyre nagyobb hévvel már néhány hónapja, legalább a nyár eleji elnökválasztási vereség óta, hogy a lengyel demokráciának vége, ha győznek a keresztény populisták. S még az olyan finom konzervatívok, mint a Res Publica is azzal vádolják közben, hogy pánikot kelt, túldramatizál.

A rémület megbabonáz? Mire megy a progresszió ilyen helyzetben a demokrácia védelmének jelszavával? Mi a demokrácia: a politika ’89 utáni minősége? S ha igen, akkor milyen eszközökkel lehet megvédeni – ha egyáltalán? Úgy tűnik, hogy Michnik lapja fontosabb platformja az ellenállásnak, mint maga a még kormányzó párt.

Itthon a Népszabadság 2010 körül legalább úgy integrálta a progressziót, mint Michnikék lapja. De az gazdaságilag összehasonlíthatatlanul erősebb, sokkal biztosabban áll a lábán.

A történetből sokat tanulhatunk magunkról. S itt talán fontosabbak a különbségek. Miközben sokan az apátiára panaszkodtak, a fiatal értelmiség megcsinálta két saját pártját, egy liberálist és egy baloldalit, a Razemot.

De az „öregek”, a többiek valahogyan megadták magukat, opportunisták – vádolja őket egy ismert baloldali közíró. Mindenesetre a trend most nem is egyszerűen mélynemzeti – a most magát megadó centrumban biztosan nem az –, de formálisan és informálisan hódol az egyháznak, amely most megint aktív (miközben politikai befolyásából az utolsó évtizedekben majdnem folyamatosan veszített). S most szembetűnően várja jobbról a régi/új csapatot. Orbán annak idején maga rakott magának össze valamilyen személyére kihegyezett ideológiai koalíciót. Kaczynskinek ilyenre nincs szüksége. Vidéken, a faluban (ami a lengyeleknél sokkal kevésbé fikció, mint nálunk) létezik egyfajta népi katolicizmus, ünnepekkel, hősökkel, mítoszokkal, amely bizalmatlan volt és maradt a modernizációval szemben még akkor is, amikor az alapvetően brüsszeli, sőt Ferenc pápával római, s a pártállam emlékétől is független maradt. S amely most talán készül – ahogy a defetistább liberálisok hiszik – valamilyen revánsra. Az átálló vagy fegyverletételre készülő centrumnak most még alapjában tetszik az euro kritika és a távolodás az „1989-es” liberalizmustól, és ezért nyugszik bele a jobboldal pillanatnyi dominanciájába.

A lengyel jobb erőpárti, a liberálisokat nem gyengeként, hanem a gyengeség egyik okaiként észleli, s Brüsszeltől is az EU erőhiányossága miatt szeretné magát távolabb tartani. Orbán is erőmániás, de ezt személyéből, saját karizmájából véli levezethetőnek, s eddig nem használt általánosabb politikai erőképletet.

Kaczynskiék vagy két éve, 2013 tavaszán meghirdették „Lengyelország, a Nagy Projekt”-et; egy konzervatív értelmiségi programot, amely köré még idén tavasszal is négy jelentős konferenciát szerveztek a nagyvárosokban. Figyelemre méltóak a program elvi megfogalmazásai. A meghirdetett ellenfél itt is a liberalizmus, de hozzácsapják még a republikánus gondolatot. Hiszik, hogy a biokeménykedés, az abortusz további szigorításának meghirdetése most hozhatott szavazatokat. A néhány hónapja megválasztott jobboldali elnök (szintén az ő emberük) már mindent megelőlegezve tovább korlátozná a helyi nem váltók (transzgenderek) jogait. Nagyon kis csoportról lehet szó, de hát nem a létszámokról, hanem a másság további demonstratív beszorításáról szól itt a történet.

Közben nagyjából összeálltak az ellenzéki összefogás első nagy témái, a belső világban a nőpolitika, a test és a gender, a bizalom általában az európai megoldások iránt, és talán a bíróságok függetlenségének védelme. Vagyis a főfront nem a nemzet, nem az egyház szerepe, s nem a gazdaságpolitika környékére esik. Egyetértésről itt az oldalak között szó sincs, de úgy látszik, ezek azok az ügyek, amelyeket most nem célszerű nyilvánosan és fekete-fehér alapon a modernista pártok felől bolygatni.

Az eddigi hatalmi szövetség nyolc évig kormányzott, talán valóban volt ez idő alatt esélye az ország európai félperifériakénti létezésének felszámolására, de ezt –most sokan úgy érzik – eljátszotta, és nem készítette fel a lengyeleket a mostani sovány esztendőkre sem. Amit mégis mondott és ajánlott, egyébként lehet, hogy a történelem szempontjából helyesen, most éppen senkit sem érdekel.

Pedig a lengyelek nálunk lényegesen gyorsabban növekedtek, szó sem volt a magyarhoz hasonló szerkezeti válságról, tömegek friss leszakadásáról. A lengyelek nálunk korábban indultak el nyugat-európai munkákra, s jövedelmeik a magyarokénál gyorsabban közeledtek az európaiakhoz. Ebbe nem kellett volna önmagában belebukni. Még akkor sem, ha a félperifériáról nem lehetett igazán beljebb kerülni, és nem sikerült közben elérni valamilyen komolyabb középhatalmi státuszt sem (az utóbbit főleg az orosz helyzettel kapcsolatos varsói tévedések miatt). S azt senki sem hiszi, hogy ezekben a kemény ügyekben Kaczynski – ha hagyják –jobban muzsikált volna. De úgy beszél, ahogy azt a falusi miséken és a külvárosi italmérésekben szokták. Ahol Lengyelország még mindig áldozat. Amelyet persze a nagyságtól csak egy hajszál választ el. S mindennek, nincs köze „Budapest Varsóban”-hoz.De a leg érdekesebb, hogy egy Orbántól habitusában különböző politikus, egy mentalitásában tőlünk sokban különböző országban, a mienknél egészében jobb gazdasági körülmények között a mai magyarországihoz igen hasonló rezsimet próbál majd felépíteni. A kelet-európai puha neoautoritarizmushoz, úgy látszik, különböző utak vezetnek. De a késztermékek hasonlíthatnak, hasonlítani fognak egymásra.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.