A 9 osztályos általános iskola terve kivételesen akár jó ötlet is lehetne. Tulajdonképpen az első jó ötlet az oktatásban 2010 óta, de a bennünk eluralkodó érzés mégis a szűnni nem akaró döbbenet: hogyan lehet ennyire koncepciótlanul kormányozni? Hogyan lehet egy nagy és nehezen mozduló rendszert, amely közvetlenül gyerekek millióinak életét, közvetve pedig az egész ország jövőjét meghatározza, ennyire felelőtlenül rángatni ide-oda? Miért érzik ezek az emberek azt, hogy joguk van mások életével ötletszerűen játszani?
Az oktatásban négy éve zajlik a permanens átalakítás. A tartalomtól a működtetői struktúráig, az értékektől a követendő módszerekig minden a feje tetejére állt, és nemcsak az „elmúlt nyolc év” alapvetően liberális programjához, de már a nyolcvanas években elindult reformokhoz képest is. Ha egy pillanatra el is tekintünk az Orbán-kormány intézkedéseinek megítélésétől, tehát nem abból indulunk ki, hogy azok mennyire károsak, szabadság-, minőség- és gyerekellenesek, hanem pusztán a felfordulás mértékét és az ehhez való kényszerű alkalmazkodás nagyságát nézzük, akkor is arra jutunk, hogy a szünet nélküli átalakításba mára belefáradt az összes szereplő.
A reform irányától függetlenül is elege van mindenkinek az újabb és újabb javaslatból, hivatalból, törvényből, lehetetlen határidőből, végiggondolatlanságból, többletmunkából. Hát még, ha egyre többen érzik, hogy az egész koncepcióval (a totális központosítással, a tanszabadság felszámolásával, a mobilitás korlátozásával) baj van. A 9 osztályos iskola ötletével önmagában nincs, de teljesen ellentétes mindazzal, amit a kormány 2010 óta az oktatásban művel. Épített egy barátságtalan és kényelmetlen kaszárnyaépületet, aztán négyévnyi por- és malterszag után azt mondja: bontsunk vissza, kezdjük elölről, legyen a kőfal inkább üvegből, a pincéből csináljunk tetőteraszt.
