A Nürnbergi Katonai Törvényszék rögzítette az emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát, mely a szintén kötelező nemzetközi szokásjog részét képezi, s képezte már 1956-ban is. Az 1949-es genfi egyezmények pedig meghatározzák az úgynevezett súlyos jogsértéseket (ma már háborús bűncselekménynek nevezzük őket), és kifejezetten kötelezik az államokat, hogy büntessék ezeket. Az 1968-as New York-i egyezmény visszamenőleges hatállyal kimondja, hogy az emberiesség elleni és a háborús bűncselekmények nem évülnek el. Magyarország ezen egyezmények részese.
Korábbi alkotmányunk, mostani alaptörvényünk kimondja, hogy a nemzetközi szokásjog a magyar jog részét képezi; a nemzetközi szerződések kihirdetésükkel válnak a magyar jog részévé. Az Alkotmánybíróság többször is megállapította, hogy a nemzetközi jogban meghatározott nemzetközi bűncselekmények a belső jog részét képezik, azokat a jogalkalmazóknak figyelembe kell venniük akkor is, ha belső jogunkban nem szerepelnek. Az Európai Emberi Jogi Bíróság pedig kimondta, hogy ha egy nemzeti bíróság közvetlenül a nemzetközi jog alapján jár el, és szankciót úgy szab ki, hogy az alapul szolgáló rendes tényállás szankcióját alkalmazza (pl. civil lakosság elleni halált okozó támadásnál az emberölés szankcióját), akkor az nem ütközik a büntetőjog alapvető garanciáinak számító nullum crimen, illetve nulla poena sine lege elvébe.
A fentiekből tehát az rajzolódik ki, hogy le lehetett volna folytatni büntetőeljárásokat közvetlenül a nemzetközi jog alapján is, sőt ez kötelességünk. Ebből következőleg 1990 óta, mióta a felelősségre vonás addigi politikai akadályai elhárultak, lényegében folyamatosan nemzetközi jogot sértünk.
Kétségtelen, hogy büntetőeljárást közvetlenül a nemzetközi jog alapján lefolytatni nem szokásos és igen nehéz feladat, bár nem lehetetlen: több államban már megtették. Ettől független kérdés az, hogy az ügyészeknek és bíróknak faramuci helyzetet jelenthet, ha a hazai büntető törvénykönyvön kívül mást kell alkalmazniuk, mert megszokott rendszerükön kívül kell eljárniuk.
Ezt a nehézséget felismerve a jogalkotó megtehette volna már az 1990-es években, hogy a jogalkalmazó munkáját megkönnyítendő, törvényben kimondja az elévülés tilalmát a nemzetközi jogra hivatkozva, és beemeli az emberiesség elleni bűncselekményeket. Így az is súlytalanná válhatott volna, hogy az Alkotmánybíróság elutasította a Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot. Fontos azonban megismételni, hogy ezen belső törvényhozási aktus nélkül, közvetlenül is alkalmazandó lett volna a nemzetközi jog.
Látnunk kell azt is, hogy az ilyen eljárásoknak ex officio kellett volna indulniuk. A helyes út feltehetőleg az lett volna, ha az ügyészség teszi kötelezettségét, ám látva az ügyek bonyolultságát és összetettségét, pluszforrást kér az államtól ahhoz, hogy az eljáró ügyészek (s a későbbi szakaszban a bírák) megkaphassák a szükséges keretet: képzést, szakértőket, erőforrást a kutatáshoz, fordítókat az idegen nyelvű nemzetközi joganyag fordítására, melyek mind szükségesek ahhoz, hogy egy nemzetközi jogon alapuló eljárás szakmailag sikeres lehessen. Úgy tűnik azonban, hogy nemcsak ezt nem tette meg az ügyészség, hanem lényegében sem a lex Biszku elfogadása előtt tett feljelentésre nem reagált, sem a jogalkotó igencsak megkésett reakciói nem lépték át az ingerküszöbét.
2011-ben ugyanis Gellért Ádám egy szakmai anyagot küldött meg az ügyészségnek, melyben javasolta a nemzetközi jog alapján történő eljárást. Az ügyészség az anyagot feljelentésként értékelte, ám azt mind a Fővárosi Főügyészség, mind a Legfőbb Ügyészség elutasította. Ennek tétje az elévülés volt, mert a hagyományos bűncselekmények alapján való eljárást az elévülés kizárja, ám a nemzetközi bűncselekmények nem évülnek el.
Az ügyészi apparátus pedig úgy szabadult a láthatólag nehéz és terhes kihívástól, hogy nemes egyszerűséggel kimondta, hogy a szóban forgó cselekmények nem nemzetközi bűncselekmények, és nem is igyekezett olyan cselekményeket felderíteni, melyek azok lettek volna. Miért? „Csak” – mert egyéb indokolás nem volt. Pedig ilyen súlyú kérdés esetében a társadalom még több joggal várná el, hogy az ügyészség alapos mérlegelés után, komoly érveket felhozva döntsön. Így viszont eleve lehetetlenné tette bármilyen büntetőeljárás lefolytatását. Az ügyet tehát, különösebb indoklás nélkül –bár vádhatóságként megvan hozzá a joga – csírájában elfojtotta. Ennek fényében joggal merül fel bárkiben, hogy az ügyészség csak szabadulni akart az egész problémától, és megtagadva a nemzetközi bűncselekményként való értékelést, lényegét tekintve egy jogellenes határozatot hozott. A Legfőbb Ügyészségi határozat ellen pedig nincs semmiféle jogorvoslati lehetőség.
Ezek után azt gondolhattuk volna, hogy az alaptörvény átmeneti rendelkezése és a lex Biszku megkönnyebbülést hoz a jogalkalmazónak. De nem, ex officio ekkor sem indult eljárás, hanem újabb feljelentés kellett. Ennek sorsát jól tudjuk: az ügyészség a kívülálló számára nem világos okokból a sortüzekre szűkítette a vádat és egy sokak által szakmailag igen hiányosnak ítélt vádiratot hozott össze. A fentiek alapján úgy tetszhet, hogy az ügyészség nem teljesítette kötelezettségét.
Részleges tanulság az lehetne, hogy megértsük – és főként, hogy a jogalkalmazó is megértse: a büntetőjog immár nem merül ki a magyar büntető törvénykönyvben. A nemzetközi jog már fél évszázadnál több idő óta meghaladta ezt. Léteznek a nemzetközi jogban meghatározott bűncselekmények és ezek üldözésére vonatkozó szabályok, melyek attól függetlenül kötelezőek, hogy a nemzeti jogban benne foglaltatnak-e vagy sem. Honunkban viszont semmilyen hajlandóság nem látszik a jogalkalmazók oldaláról, hogy ezt az újnak már korántsem nevezhető szemléletet, sőt kötelezettséget, átvegyék. Csak ebben az esetben várható el, hogy olyan határozatok szülessenek, amelyek nemcsak a szigorúan vett belső jognak, hanem a nemzetközi jognak is megfelelnek.
Összességében véve abszurdum, hogy míg más államok nemzetközi kötelezettségüknek eleget téve olyan ügyekben járnak el, melyeknek szinte semmi köze nincs saját államukhoz, mi az állampolgáraink által saját állampolgáraink sérelmére elkövetett, égbekiáltóan jogtipró cselekményeinek ügyében sem tudunk eljárni. Mint oly sokszor, mesteri szinten most is csak az egymásra mutogatás működik: a törvényhozó a jogalkalmazóra, az pedig vissza a törvényhozóra. Magyarország pedig mind e közben folyamatosan nemzetközi jogot sért.
*A szerző PhD, egyetemi adjunktus - Pázmány Péter Katolikus Egyetem
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
