Révész Sándor ([F]osztóképző, január 9.) azt írja, hogy az új lakástámogatási rendszer leginkább azokat támogatja, akiknek a lakáshoz jutáshoz amúgy is van elég pénzük, az állam azoknak ad, akik e nélkül is a legtöbbet fogyasztanak, s ez a rezsicsökkentésre, ártámogatásokra és a gyermekek után járó adókedvezményre is igaz. Az állam növekvően antiegalitárius, egyre perverzebb újraelosztást folytat: növeli az egyenlőtlenséget, a társadalmi rétegek közötti távolságot, holott ennek éppen az ellenkezője volna a feladata.
Szakpolitikai viták akkor lehetségesek, ha képesek vagyunk élesen elválasztani egymástól a szakmai és a politikai kérdéseket – politikán itt és most értékválasztást értve. Az politikai kérdés, hogy az újraelosztás céljának kizárólagosan a szegénység csökkentését tartjuk-e vagy mellette mást is. Révész szerint csak azt tarthatjuk, szerintem meg nem. Politikai kérdés az is, hogy valaki az alanyi jogosultság kizárólagosságát hirdeti meg, mint Révész, vagy úgy gondolja, hogy a segítésnek feltételei is szabhatók, például az, hogy a segítésre szoruló igyekezzék segíteni önmagán, ahogy magam is gondolom. Vele szemben magam érdemesnek tartom közpénzből is fenntartani színtársulatokat, zenekarokat stb., hogy azok szívet-lelket gyönyörködtető produkcióit az is élvezhesse, aki a piaci árat nem tudná vagy azt már nem akarná érte adni – még azon az áron is, aki tudná és akarná is érte adni, az kevesebbet fizet érte.
Az viszont szakmai kérdés, hogy mi is az újraelosztás. Ha az ország népesedési helyzetét aggasztónak, ezért a magasabb születésszámot kívánatosnak tartjuk, akkor a szülőknek a gyermekük felnevelése érdekében tett anyagi erőfeszítéseit, legalábbis részlegesen, költségnek ismerjük el, s kivonjuk az adózás alól. A családi kedvezmény közgazdasági tartalmát tekintve (részleges) költségleírás. Ez azt hivatott biztosítani, hogy az azonos jövedelmű, gyermeket nevelők és nem nevelők (vagy kevesebb gyermeket nevelők) életszínvonala között ne legyen akkora különbség. Szó nincs tehát perverz újraelosztásról. Az persze védhető álláspont, hogy az államnak nem feladata aggódni az alacsony születésszám miatt, nem feladata észrevennie, hogy az milyen jövőbeli társadalmi-gazdasági problémák okozója lesz és nem feladata elkerülésükre lépéseket tenni. Mert a gyermek is éppoly magánjószág, mint egy lakás, egy autó, egy értékes festmény vagy ékszer, külföldi nyaralás stb., így ha az utóbbiak nem minősülnek költségnek, az előbbi miért minősülne annak? De akkor ezt az emberek szemébe nézve ki kell mondani! S azt is, hogy nem csupán a családi kedvezményt ellenzi, hanem a hozzá hasonló többit is (lakás-takarékpénztári, pénztári, nyesz, tbsz). Azok logikája hasonló: az kap, akinek van. Mert a lakáshoz jutás és a felújított lakás, az időskor, ha szerényen is megnövelt anyagi biztonsága, a takarékoskodás valamiképp közjószág. E kedvezmények ellen azonban egyetlen felzúdulást sem volt szerencsém olvasni a nevezett személyek tollából, sőt a Népszabadságban és a Nol.hu-n sem.
