Malawiban 2013–2014-ben a Világélelmezési Program keretében több mint egymillió embert mentettek meg. Ott tavaly hatalmas árvizek is meg pusztító aszályok is voltak. Súlyosabb a helyzet, mint valaha, és a további segítségnyújtáshoz, életmentéshez a szükséges összegnek nemrég még csak a töredéke állt rendelkezésre. Néhány tízmillió dollár, legfeljebb tízmilliárd forint hiányzott. Kettő százaléka annak a pénznek, amennyit a kormány a pénzünkből a túlfizetett Mol-részvények fejében az orosz multik zsebébe dugott, és öt százaléka annak az összegnek, amit ezen az üzleten buktunk.
Hirtelen kettőt kaptunk ki a világ válsághelyzeteiből. Még sokáig kapkodhatnánk.
2015-ben Magyarországon 2329 milliárd forint uniós támogatást fizettek ki. Ez az összeg nagyjából a nyolcszorosa annak, mint amennyit Etiópiának sürgősen kértek a nagyvilágtól a világszervezetek vezetői.
A most hozzánk befolyó uniós pénzek abból a 25,3 milliárd euróból vannak, amit az EU a 2007–2013-as időszakra Magyarország számára elkülönített. Ez mai árfolyamon közel 8000 milliárd, fejenként 800 ezer forint. Ezt a pénzt legelsősorban azért kaptuk, hogy csökkenjenek az unióban az egyenlőtlenségek. És az egyenlőtlenségek növelésére használtuk fel. A Budapestből és Pest megyéből álló Közép-Magyarország régió gazdasági mutatói jobbak az uniós átlagnál, a többi régióéi pedig rosszabbak. A hat vidéki régiónkból négy a legszegényebbek közé tartozik az unióban. Az uniós pénznek az egyenlőtlenségek csökkentésére szolgáló 92 százaléka nekik járt volna, és csak a „regionális versenyképesség és foglalkoztatás" célját szolgáló nyolc százalékból részesedhetett volna a Közép-Magyarország régió.
Ehhez képest elvitték az összes pénz 31,6 százalékát, a négy legszegényebb régiónak pedig az uniós támogatás fele sem jutott. Az ország leggazdagabb és legfejlettebb része kifosztotta a vidéki Magyarországot. A következő ciklusban ez nem így lesz. Hanem még ígyebbül. Mert most már a pályázók a szakértői segítség költségeit sem számolhatják el.
Ahová elszívják az agyat, oda szívják el a pénzt is.
Ez nem titok. Berkecz Balázs, az Együtt egyik vezetője már két hete felhívta rá a figyelmet, a mai számunkban pedig számos adattal alátámasztjuk az ő következtetéseit.
F. Szabó Emese szerdai számunkban szépen levezette, hogy az új lakástámogatási rendszer azokat támogatja leginkább, akiknek amúgy is van elég pénzük, hogy megfelelő lakáshoz jussanak. „Családtámogatás címén" pedig „azt a réteget akarja még feljebb húzni az állam, amelyik a legtöbbet fogyaszt". Tegyük hozzá, a „rezsicsökkentés" is azoknak ad legtöbbet, akik a legnagyobb lakóteret lakják, a legtöbb energiát fogyasztják, akik a leggazdagabbak. És fordítva. Holott ugyanabból a pénzből a rezsiszámlákkal legkeservesebben küszködő, lakhatási válságban lévő vagy abba sodródó százezreken is lehetne segíteni, ha bővítenék, és nem éppen csökkentenék a számukra elérhető forrásokat.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Jámbor András a Kettős Mérce blogból kalapálta bele a köztudatba, hogy miként növeli az egyenlőtlenséget, a távolságot a társadalmi rétegek között az állami újraelosztás, melynek éppen az ellenkezője lenne a funkciója. Tegyük hozzá, ez a rendszerváltás előtt is így volt. Szelényi Iván, Kemény István és a magyar valóság többi igazmondó, tehát üldözött kutatója kimutatta, hogy
az állami újraelosztással akkor is a jobb helyzetben lévők jártak jobban.
Kádárék a szegénység fogalmát is üldözték, a szegénypárti, az egyenlőtlenséget csökkentő újraelosztás hívei a demokratikus ellenzékben voltak.
A grafikonon, melyből Jámbor kiindult, az látható, hogy minél magasabb jövedelmi tizedbe tartozik valaki, annál több „társadalmi", vagyis közpénzből részesül. Ez a tendencia halálos következetességgel érvényesül. A legalsó tized „társadalmi" jövedelme átlagosan havonta 16 ezer forint, a legfelső tizedé ennek három és félszerese: 57 ezer. „A leggazdagabb tíz százalék több társadalmi jövedelmet, az adókból visszaosztott állami támogatást kap, mint amennyit az ország legszegényebb húsz százaléka összesen munkával vagy állami támogatással kézhez kap." Ez az antiegalitárius újraelosztás válik most majd a család- és lakástámogatási rendszer átalakításával még perverzebbé.
De a valóság még perverzebb. Mert a grafikon azt már nem mutathatja, hogy a közszolgáltatásokra költött ezermilliárdokból is sokkal több jut azoknak, akiknek több van.
Ahol ők vannak, ott jobb az infrastruktúra, a közlekedés, az egészségügyi ellátás, a köz- és felsőoktatás, amit a felsőbb rétegek sokkal nagyobb mértékben vesznek igénybe.
A jobb módúaknak jobbak a kapcsolataik, az érdekérvényesítő képességeik, jobban eligazodnak a világban, mindenhol készségesebben viszonyulnak hozzájuk, tudatosabban szavaznak, érdemesebb nekik ígérgetni és a nekik tett ígéreteket betartani... Ők tudják sokkal jobban kihasználni mindazt, amit az állam fenntart és támogat. Minden ártámogatásból az részesül, aki a támogatott árat meg tudja fizetni. Futja neki, például nekem színházra, koncertre. Az újraelosztás csak ott kedvezményezi a szegényebbeket és szolgálja az egyenlőtlenségek csökkentését, ahol erre nagyon tudatosan törekednek. Nálunk pedig nagyon tudatosan az ellenkezőjére törekednek.
Nemcsak a magyar társadalmat, a világ országait is feloszthatjuk tizedekre. Ha megnézzük a 187 ország egy főre jutó GDP-jét tartalmazó listát, akkor a legfelső két tizedben találjuk az EU nettó befizetőit (a támogatásokhoz hozzájáruló Norvégiával és Svájccal), s mi, Európa támogatottjai a harmadik-negyedig tizedben vagyunk (Bulgária az ötödikben). Magyarország a negyedik tized tetején tanyázik. Az 58. helyet foglalja el 2013-as adatok szerint. Ötvenheten előttünk vannak, 129-en mögöttünk. (Vásárlóerő-paritáson számolva nyilván feljebb lennénk.) Etiópia, Malawi persze a legalsó tizedben nyomorog.
Az a mi mázlink, hogy az egyenlőségcsökkentő újraelosztásnak van egy ilyen szűkebb, kontinentális kerete.
Mert egy Összbolygónyi Unió újraelosztásában aligha a támogatottak, inkább a támogatók között lenne a helyünk.
Az meg a kormány mázlija, hogy az unió ilyen remekül tűri, hogy a pénzét a szokásos lopási veszteséget magasan túlteljesítve, a céljával ellentétesen, a távlati társadalmi, gazdasági hatásokra vakon herdálják el.
És akik herdálják, az állami újraelosztásból legszerényebben részesülőket és leginkább rászorulókat állampolgári szuverenitásra teljességgel alkalmatlan, alanyi jogokra érdemtelen, alsóbbrendű lényeknek minősítik, akiket a helyi kádereik teljes önkénnyel foszthatnak meg elemi létfeltételeiktől is, ha úgy tartja úri kedvük.
