galéria megtekintése

(F)osztóképző

24 komment


Révész Sándor

Az 1984–1985-ös etiópiai éhínségbe belehalt alsó becslések szerint 300 ezer, a felsők szerint 800 ezer ember. A segítség kevés volt, elkésett és eltérült.

Hónapok óta ­tudni lehet, hogy Etiópiát újra szörnyű tragédia fenyegeti, ha nem előzik meg. Ha a nagyvilág elnézi, amit harminc éve elnézett. Többek között 400 ezer gyerek lenne ennek a tragédiának a halálos vagy egész életére fogyatékossá váló, szenvedő áldozata. Pénteki számunkban négy világszervezet vezetője által jegyzett írást közöltünk, amelyből kiderült, hogy a cikk írásakor még csak a katasztrófa elkerüléséhez szükséges összeg hatoda volt meg. Egymilliárd dollár hiányzik. Nem egészen 300 milliárd forint.

Nagyságrendileg annyi, amennyit Matolcsy György szétlapátolt mindenre, aminek semmi ­köze a pazarló kedélyének szolgálatába állított jegybank közcélú feladatköréhez.

Etiópiában amúgy 630 ezer menekült él nyomorúságos táborokban. Ötszázszor (lakosságszám-arányosan ötvenszer) ­annyian, mint amennyi Magyarországra jutna az uniós kvóta szerint, melyet a kormány az országot fenyegető szörnyűséges fenyegetésként állít be. Magyarországon az egy főre jutó GDP több mint hússzor akkora, mint Etiópiában.

 

Malawiban 2013–2014-ben a Világélelmezési Program keretében több mint egymillió embert mentettek meg. Ott tavaly ­hatalmas árvizek is meg pusztító aszályok is voltak. Súlyosabb a helyzet, mint valaha, és a további segítségnyújtáshoz, életmentéshez a szükséges összegnek nemrég még csak a töredéke állt rendelkezésre. Néhány tízmil­lió dollár, legfeljebb tízmilliárd forint hiányzott. Kettő százaléka annak a pénznek, amennyit a kormány a pénzünkből a túlfizetett Mol-részvények fejében az orosz multik zsebébe dugott, és öt százaléka annak az összegnek, amit ezen az üzleten buktunk.

Hirtelen kettőt kaptunk ki a világ válsághelyzeteiből. Még sokáig kapkodhatnánk.

2015-ben Magyarországon 2329 milliárd forint uniós támogatást fizettek ki. Ez az összeg nagyjából a nyolcszorosa annak, mint amennyit Etiópiának sürgősen kértek a nagyvilágtól a világszervezetek vezetői.

A most hozzánk befolyó uniós pénzek abból a 25,3 milliárd euróból vannak, amit az EU a 2007–2013-as időszakra Magyarország számára elkülönített. Ez mai árfolyamon közel 8000 milliárd, fejenként 800 ezer forint. Ezt a pénzt legelsősorban azért kaptuk, hogy csökkenjenek az unióban az egyenlőtlenségek. És az egyenlőtlenségek ­növelésére használtuk fel. A Budapestből és Pest megyéből álló Közép-Magyarország régió gazdasági mutatói jobbak az uniós átlagnál, a többi régióéi pedig rosszabbak. A hat vidéki régiónkból négy a legszegényebbek ­közé tartozik az unióban. Az uniós pénznek az egyenlőtlenségek csökkentésére szolgáló 92 százaléka nekik járt volna, és csak a „regionális versenyképesség és foglalkoztatás" célját szolgáló nyolc százalékból ­részesedhetett volna a Közép-Magyarország régió.

Ehhez képest elvitték az összes pénz 31,6 százalékát, a négy legszegényebb régiónak pedig az uniós támogatás fele sem jutott. Az ország leggazdagabb és legfejlettebb része kifosztotta a vidéki Magyarországot. A következő ciklusban ez nem így lesz. Hanem még ígyebbül. Mert most már a pályázók a szak­értői segítség költségeit sem számolhatják el.

Ahová elszívják az agyat, oda szívják el a pénzt is.

Ez nem titok. Berkecz Balázs, az Együtt egyik vezetője már két hete felhívta rá a figyelmet, a mai számunkban pedig számos adattal alátámasztjuk az ő következtetéseit.

F. Szabó Emese szerdai számunkban szépen levezette, hogy az új lakástámogatási rendszer azokat támogatja leginkább, akiknek amúgy is van elég pénzük, hogy megfelelő lakáshoz jussanak. „Családtámogatás címén" pedig „azt a réteget akarja még feljebb húzni az állam, amelyik a legtöbbet fogyaszt". Tegyük hozzá, a „rezsicsökkentés" is azoknak ad legtöbbet, akik a legnagyobb lakóteret lakják, a legtöbb energiát fogyasztják, akik a leggazdagabbak. És fordítva. Holott ugyanabból a pénzből a rezsiszámlákkal legkeservesebben küszködő, lakhatási válságban lévő vagy abba sodródó százezreken is lehetne segíteni, ha bővítenék, és nem éppen csökkentenék a számukra elérhető forrásokat.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Jámbor András a Kettős Mérce blogból kalapálta bele a köztudatba, hogy miként növeli az egyenlőtlenséget, a távolságot a társadalmi rétegek között az állami újraelosztás, melynek éppen az ellenkezője lenne a funkciója. Tegyük hozzá, ez a rendszerváltás előtt is így volt. Szelényi Iván, ­Kemény István és a magyar valóság többi igazmondó, tehát üldözött kutatója kimutatta, hogy

az állami újraelosztással akkor is a jobb helyzetben lévők jártak jobban.

Kádárék a szegénység fogalmát is üldözték, a szegénypárti, az egyenlőtlenséget csökkentő újraelosztás hívei a demokratikus ellenzékben voltak.

A grafikonon, melyből Jámbor kiindult, az látható, hogy minél magasabb jövedelmi tizedbe tartozik valaki, annál több „társadalmi", vagyis közpénzből részesül. Ez a tendencia halálos következetességgel érvényesül. A legalsó tized „társadalmi" jövedelme átlagosan havonta 16 ezer forint, a legfelső tizedé ennek három és félszerese: 57 ezer. „A leggazdagabb tíz százalék több társadalmi jövedelmet, az adókból visszaosztott állami támogatást kap, mint amennyit az ország legszegényebb húsz százaléka összesen munkával vagy állami támogatással ­kézhez kap." Ez az antiegalitárius újraelosztás ­válik most majd a család- és lakástámogatási rendszer átalakításával még perverzebbé.

De a valóság még perverzebb. Mert a grafikon azt már nem mutathatja, hogy a közszolgáltatásokra költött ezermilliárdokból is sokkal több jut azoknak, akiknek több van.

Ahol ők vannak, ott jobb az infrastruktúra, a közlekedés, az egészségügyi ellátás, a köz- és felsőoktatás, amit a felsőbb réte­gek sokkal nagyobb mértékben vesznek igénybe.

A jobb módúaknak jobbak a kapcsolataik, az érdekérvényesítő ­képességeik, jobban eligazodnak a világban, mindenhol készségesebben viszonyulnak hozzájuk, tudatosabban szavaznak, érdemesebb nekik ígérgetni és a nekik tett ígéreteket betartani... Ők tudják sokkal jobban kihasználni mindazt, amit az állam fenntart és támogat. Minden ártámogatásból az részesül, aki a támogatott árat meg tudja fizetni. Futja ­neki, például nekem színházra, ­koncertre. Az újraelosztás csak ott kedvezményezi a szegényebbeket és szolgálja az egyenlőtlenségek csökkentését, ahol erre nagyon tudatosan törekednek. Nálunk pedig nagyon tudatosan az ellenkezőjére törekednek.

Nemcsak a magyar társadalmat, a ­világ országait is feloszthatjuk tizedekre. Ha megnézzük a 187 ország egy főre jutó GDP-jét tartalmazó listát, akkor a legfelső két tizedben találjuk az EU nettó befizetőit (a támogatásokhoz hozzájáruló Norvégiával és Svájccal), s mi, Európa támogatottjai a harmadik-negyedig tizedben vagyunk (Bulgária az ötödikben). Magyarország a negyedik tized tetején tanyázik. Az 58. helyet foglalja el 2013-as adatok szerint. Ötvenheten előttünk vannak, 129-en mögöttünk. (Vásárlóerő-paritáson számolva nyilván feljebb lennénk.) Etiópia, Malawi persze a legalsó tizedben nyomorog.

Az a mi mázlink, hogy az egyenlőségcsökkentő újraelosztásnak van egy ilyen szűkebb, kontinentális kerete.

Mert egy Összbolygónyi Unió újraelosztásában aligha a támogatottak, inkább a támogatók között lenne a helyünk.

Az meg a kormány mázlija, hogy az unió ilyen remekül tűri, hogy a pénzét a szokásos lopási veszteséget magasan túlteljesítve, a céljával ellentétesen, a távlati társadalmi, gazdasági hatásokra vakon herdálják el.

És akik herdálják, az állami újraelosztásból legszerényebben részesülőket és leginkább rászorulókat állampolgári szuverenitásra teljességgel alkalmatlan, alanyi jogokra érdemtelen, alsóbbrendű lényeknek minősítik, akiket a helyi kádereik teljes önkénnyel foszthatnak meg elemi létfeltéte­leiktől is, ha úgy tartja úri kedvük.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető