galéria megtekintése

Az új „szélsőjobboldal”

Az írás a Népszabadság
2015. 03. 25. számában
jelent meg.

Paár Ádám
Népszabadság

Vona Gábor feltűnően mérsékelt hangú évértékelő beszéde csak azoknak okozhatott meglepetést, akiknek a fejében, ha a szélsőjobboldalra gondolnak, még mindig a két háború közötti szélsőjobboldali mozgalmak jelennek meg. A hazai szélsőjobboldal-ellenes diskurzust egyfajta szemléleti és nyelvi konzervativizmus tartja fogva. A publicisták és politikusok a szélsőjobboldal vezetőit és pártjait idehaza és külföldön is rendre félreismerik, és mivel rosszul fogják meg a problémát, ezért csak rossz értelmezések születhetnek a szélsőjobboldal létezésének okairól.

Ideje elfelejteni a 30-as évek filmhíradóiból ismert antantszíjas, bricsesznadrágos, mindenféle ingekbe – feketébe, barnába, zöldbe, kékbe – bújt vezéreket, akik római köszöntéssel üdvözlik a híveiket. A mai szélsőjobboldal –főleg Nyugat- és Észak-Európában – túl van ezen. E sorok szerzője azt javasolja, hogy érdemes megkülönböztetni a szélsőjobboldal több generációját.

 

Az is kérdés, van-e még értelme ebben a korszakban a szélsőjobboldal elnevezésnek. Lassan a szélsőjobboldal tág gyűjtőfogalommá válik, amelynek ernyője alá egyre több, akár egymással is ellentétes párt és mozgalom kerül. Könnyű belátni például, hogy a Geert Wilders vezette Holland Szabadságpárt és a Jobbik között ég és föld a különbség. Legalábbis eddig nem sok közös vonást fedezhettek fel a két párt között. Ám a Holland Szabadságpártot tévesen sorolják olykor a szélsőjobboldalhoz. Társadalom- és gazdaságfilozófiája alapján egy libertariánus ideológiájú szervezetnek tekinthető, amelynek a fősodorbeli nagy pártoktól elütő radikalizmusa két területen – az iszlámhoz és az Európai Unióhoz való viszonyban – jelentkezik.

Amennyiben a bevándorlásellenességet, az iszlámellenességet (amelyek Hollandiában egy kényes problémára reagálnak) és az euroszkepticizmust leszámítjuk, a Holland Szabadságpárt egy klasszikus libertariánus szervezet. Hasonló a Dán Néppárthoz, a Norvég Haladó Párthoz, a Svéd Demokratákhoz, az Alternatíva Németországért nevű párthoz, valamint az amerikai Tea Party mozgalomhoz. Ezek a pártok, mozgalmak furcsa képződmények, ha megpróbáljuk elhelyezni őket egy klasszikus párttipológiai koordináta-rendszerben. Egyfelől védelmezni kívánják a piacgazdaságot, a szabad piacot, a vállalkozás szabadságát, nem támadják sem a demokráciát, sem a parlamentarizmust, sem a jogállamot, védelmezik a szólás- és vallásszabadságot (utóbbit előszeretettel hangsúlyozzák érvként, amikor az iszlámot támadják), másrészt elitellenesek, bevándorlásellenesek, vagy legalábbis korlátozni kívánják a migrációt, feszegetik vagy támadják a politikai korrektséget, össztűz alá veszik a multikulturalizmust.

Az is jellemző rájuk, hogy nem a nemzet, hanem a társadalom és a demokrácia vagy éppen a nyugati humanizmus értékrendje a hivatkozási alapjuk. Ez még veszélyesebbé teszi az érvelésüket, mert liberális és baloldali ellenfeleik nem tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, ha egy szélsőséges párt a felvilágosodást és humanizmust helyezi az érvrendszere középpontjába (pl. az iszlám bírálatakor). És ami a legfőbb különbség a valódi szélsőjobboldaltól: ezek a pártok, mozgalmak Izrael-barátok. Hogy ez utóbbiban mennyi az elv és mennyi a taktika, bonyolult kérdés. Ez mindmáig alig kutatott szempont. Összefoglalva, ezek a pártok liberális oldalról nézve sokszor szélsőjobboldalinak, a klasszikus konzervatív és kereszténydemokrata oldalról viszont sokszor liberálisnak vagy libertariánusnak tűnnek.

Ha végigtekintünk a szélsőjobboldal vezetőin, akkor látható a különbség. Túlnyomórészt magasan iskolázott, jól fésült, öltönyös-nyakkendős férfiakról beszélhetünk, sőt nőkről is, elegendő Marine Le Penre gondolni. Ma már nem lehet úgy politizálni, mint a két háború között. Az egy teljesen más világ volt. Más volt a társadalmak szerkezete, a politikai kommunikáció és főleg a politizálás stílusa. Még a korabeli demokratikus politikusok szájából is elhangzottak olyan mondatok, amelyek ma nem férnének bele a politikailag korrekt beszédmódba. A mai nyugat- és észak-európai szélsőjobboldali pártok vezetői is tudják, hogy bizonyos dolgokat nem lehet kimondani. Ezért átirányítják az elégedetlenséget olyan területekre, amelyeken szabadabban lehet beszélni, és amelyek több kiaknázható konfliktuspotenciált biztosítanak. Ezért sok szélsőjobboldali vezető rájött, hogy a migráció, a jóléti állam válsága, a multikulturalizmus és a globalizáció témájában kell aktivizálódni.

Egyszóval, egy új szélsőjobboldali generáció alakult ki az 1980-as, 1990-es években. Az első generáció, amelyik 1945 után megalakult, még nyíltan kérkedett a rasszizmussal, az antiszemitizmussal, elutasította a parlamentarizmust és a jogállamot. Ám ezek a témák az 1970-es évekre lassan kifulladtak. Ekkor új témák kerültek az európai társadalmak érdeklődésének homlokterébe. A jóléti állam motorja egyre jobban köhögött. A hagyományos kékgalléros munkásság alól, amelyik az előző évtizedekben időlegesen a nyertesek közé került, kezdett kicsúszni a talaj. A bevándorlás új problémákat hozott. Ekkor sokan megérezték, hogy a bevándorlás és integrációs problémák jelenthetik az új vadászterületet, ahol a szélsőjobboldalnak van keresnivalója. Németországban ezt hívták „túlidegenedési kampánynak”, amelyik felváltotta a hitleri idők utáni meddő vágyakozást és szócséplést. Az új szélsőjobboldali felfogás, amelyet etnopluralistának neveztek, más érvekkel támadta a bevándorlást, mint a korábbiak. Nem azt sulykolta, hogy a más rasszok biológiailag értéktelenek. Ez már lejáratódott blődség volt. Az etnopluralisták nem vitatták, hogy az egyes rasszok és kultúrák egyenértékűek. Ám fenntartották minden kultúra jogát, hogy különbözzön a másiktól, és megőrizze a saját értékeit, identitását. Bár ez toleráns álláspontnak tűnik, implicit módon ezzel az európai kultúra jogát hangsúlyozták arra, hogy önmagát másoktól megkülönböztetve őrizze meg.

A fordulatot egyetlen párton belül is érzékeltethetjük. Jean-Marie Le Pen volt hosszú ideig a szélsőjobboldal doyenje. Az 1972-ben alakult francia Nemzeti Front szélesre tárta kapuit az V. köztársaság minden rendű-rangú ellenfelei és kárvallottjai, a volt kollaboránsok, az antiszemita, szélső királypárti, a felvilágosodást elutasító Charles Maurras rajongói, a Vichy-rendszer hívei, a „francia Algéria” arabverő fanatikusai előtt. Le Pen lánya, Marine azonban mindent megtesz annak érdekében, hogy konszolidálja a pártot. Marine Le Pen útilaput kötött mindazok talpára, akik továbbra is a régi üres rasszista, antiszemita, demokrácia- és Izrael-ellenes lózungokat harsogták.

A fentiekből érzékelhető, hogy a szélsőjobboldal mozgásban van, az elmúlt negyven évben jelentős változások zajlottak. Legalább két szélsőjobboldali generációról beszélhetünk 1945 óta (mert a harmadik, amelynek Wilders ad arcot, szerintünk inkább libertariánus, bár erről nem folynak viták). A kérdés, hogy a jövőben a Jobbik merre indul el.

A szerző történész-politológus (Méltányosság Politikaelemző Központ)

*

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.