Ha jelentős művészeti díjat magyar alkotónak ítélnek, honfitársunk sikerét magunkénak is érezzük. Jó tudni, hogy benne vagyunk a körforgásban, figyelnek ránk, innen is lehet világraszóló teljesítménnyel előállni. Másrészt a közülünk való kitűnését a mi népünk, nemzetünk, közösségünk tehetsége bizonyítékaként éljük meg. Más kérdés, itthon ki minek tulajdonítja, hogy éppen ezt a művet választotta legjobbnak a magyar viszonyrendszerektől független zsűri.
Kertész Imre a Nobelt és Nemes Jeles László az Arany Glóbuszt olyan alkotásért kapta, amely a holokauszt idején játszódik. A díj odaítélésében szerepe lehetett annak is, hogy az itteni zsidósággal történtek hitelesítik a magyar művészek témaválasztását és alkotói hozzáállását. De ennél sokkal jelentősebb az, hogy milyen nagyszerű művészi megoldásokat, mennyire elképesztő eredetiséget mutattak föl! Aki az újdonságra fogékonyan olvassa a regényt, nézi a filmet, észre kell vennie, hogy mindkét alkotás gyökeresen szakít az addigi ábrázolások szokásaival. Így sikerült általános érvényűen megragadniuk az emberi gonoszt, leginkább azáltal, hogy új nyelvet alkottak hozzá.
A Nobel-díj indoklásában szerepel a Sorstalanságról: „A könyv azt az elidegenítő fogást használja, hogy a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, akár a hétköznapokat, amelyekben, bár a feltételek hálátlanok, a boldog pillanatok mégsem hiányoznak." Igen, noha Kertész tényleg 15 évesen került Auschwitzba, a gyermeki nézőpont és nyelvhasználat megidézése a művészi cél érdekében alkalmazott írói megoldás. A koncentrációs táborban szocializálódó fiú leggyakrabban használt szava a „természetesen", amely szemben áll minden ép erkölcsi érzékű olvasó reakciójával. Szembesít viszont a ténnyel, hogy ez nem kivételes pillanata a gonoszság győzelmének, és hogy az emberek – gyilkosok és áldozatok – igenis alkalmazkodni tudnak hozzá.
