Találkozás az elnökkel

Kellemes kora tavaszi idő volt, amikor március 29-én, pénteken délelőtt a tizenhárom tagú küldöttség tagjai – az amerikai magyar emigráció képviselői, egyesületi és egyházi vezetők – összegyűltünk a Fehér Ház egyik kisebb fogadótermében. Velünk volt természetesen a festmény alkotója, akinek műve egyelőre lepellel letakarva a sarokban várt sorsára. Telt az idő, és az elnöki titkárság egyik tagja elnézést kért, hogy külföldi delegáció tárgyal az elnöknél, ezért a késés.

Egyszerre nyílt az ajtó, és maga Reagan állt a küszöbön. Kiderült, hogy az Oval Office-ba ebből a teremből is van bejárás, és az elnök a maga közvetlen módján jelezte, hogy már van ideje számunkra. Barátságos gesztussal üdvözölt bennünket és befelé invitált. És a következő pillanatban már mind bent voltunk a filmekről ismert elnöki szentélyben, s közben a képet is felkaptuk, hogy a szoba közepén tegyük közszemlére. (A titkosszolgálat nagyon idegesnek tűnt, mert ez nem így volt a programban, de Reagan ezzel nem törődött.)

A festőművész néhány szóval bemutatta a portrét, ami szemmel láthatólag megnyerte Reagan tetszését. Emlékszem, annyit mondott, hogy Nancy ugyan szigorú kritikus, de ő is meg lesz elégedve a képpel, aminek bizonyára jó helyet fog találni. Ezzel meg is történt a hivatalos átadás, közben a Fehér Ház fényképésze megcsinálta a kötelező fotókat, még pár udvarias köszönő szó és kézfogás után a sürgő-forgó titkárok már a kijárati ajtó felé tereltek bennünket. Kifelé mentünk már a kapun, amikor egyikünk megjegyezte: – No ezt elmesélhetjük az unokáinknak, mert ilyen csak egyszer adódik az ember életében!

*

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.