A Göncz Árpád Alapítvány konferenciát rendezett tegnap, hogy „felidézze azokat a mára történelmi távlatból szemlélhető időket és maradandó értékeit, amelyeket ma sokan nem becsülnek kellőképpen”. Attól tartok, azok az idők és értékek nem szemlélhetők „történelmi távlatból”. Mert azt a harcot, amit Antall József Göncz Árpáddal vívott, Orbán Viktor nyerte meg. Göncz Árpád ellenségeinek kurzusában élünk.
Antall József nyugatos önképpel élt, és politikai kényszerhelyzetben volt. A szavazatok kisebbségével jutott valamelyes parlamenti többséghez, borzalmas koalíciós partnerekkel, heterogén, de jelentős részben „borzalmas tagsággal” rendelkező MDF-fel, jórészt Nyugat- és demokráciaellenes, nacionalista értelmiségi bázissal. A kétharmados törvények tömege pedig működésképtelenné tette (volna) a kormányzást. A nyugatos önkép és a politikai kényszer ugyanazt diktálta. Kiegyezést az ellenzékkel. Így került nyugatos stílusú politikai megállapodás alapján szemétkosárba sok kétharmados törvény, és kerültek konszenzusos, széles körben elfogadott, saját jogon tekintéllyel és súllyal rendelkező személyek olyan pozíciókba, melyekben az eredeti felállás szerint garantálhatták, hogy a többségi kormányzás nem válik korlátlan és gátlástalan, az ellenzéket ellehetetlenítő hatalomgyakorlássá. Ilyen személyiség volt a közmédia két elnöke, Hankiss Elemér és Gombár Csaba, s mindenekelőtt Göncz Árpád. Kezdő demokráciában, ahol a jogrendszer még csonka, különösen fontos, hogy a hatalom korlátozásáról olyan személyiségek gondoskodjanak, akiknek ehhez megvan a demokratikus érzékük, tekintélyük, népszerűségük. Göncz Árpád ilyen volt. Ő volt leginkább ilyen.
Antallról pillanatok alatt lemállott a nyugatos máz. A sikertelen kormányzás frusztrációja, a gyors népszerűségvesztés és borzalmas bázisának nyomása egyaránt arra késztette, hogy hatalmának korlátait megpróbálja eltávolítani. Olyan médiát és olyan elnököt akart magának, amilyenje ma Orbán Viktornak van.
