Az egyházak hallgatnak

2010 óta az összes ismert mutató szerint nőtt a szegénység és társadalmi kirekesztés Magyarországon. A gyerekszegénység terjedése kétségbeejtő. A hét év alatti gyerekek 35 százaléka súlyos nélkülözésben él. Az elmúlt négy évben drámaian nőttek a társadalmi különbségek, melynek kapcsán nemcsak a szűk (politikailag kiválasztott) felső osztály harsány jóléte adhatott volna témát az egyháznak (vö.: teve és a tű foka), hanem a milliókat érintő lecsúszás és a reményvesztés a másik oldalon. De az egyház hallgatott.

Pedig az elszegényedési folyamat nem természeti csapás, hanem konkrét kormányzati döntések következménye. Akkor pedig erkölcsivilágnézeti kötelesség a hangos tiltakozás. Az alacsony jövedelműeket sújtó adórendszer bevezetése, az áfa emelése, a segélyek megvonása, a közmunkaprogrammal visszahozott alávetettség a helyi hatalmasságnak, a hajléktalanok üldözése – ezek mind ostorozható lépések annak, aki a kereszténység eredeti tanítása alapján a szegények pártján áll. Az egyház mégis hallgat. Pedig lassan már a kövek is azt üvöltik, hogy ez tűrhetetlen.

Az oktatás átalakítása is hidegvérrel elkövetett szegényellenes merénylet. Gyerekek százezreitől veszik el a kitörés lehetőségét, amikor tudatosan szűkítik a továbbtanulás lehetőségét. A romákat származási alapon különítik el. Az egyházak hallgattak.

Idáig. Mert most erőt vettek magukon, és hosszú évek után konfliktust vállaltak a kormánnyal. A megnyomorítottak védelmében? Nem. A kirekesztés ellen? Nem. Kifejezték a csalódottságukat, mert a hátuk mögött dolgoztak ki egy törvényt (tudnának erről mesélni a szakszervezetek, a bankok, a pedagógusok, a rektorok), valamint elmondták, hogy több pénz járna nekik. Ennyi.

Nem kétséges, hogy az egyházak számos programmal segítik a szegényeket a terepen. Csendben, titokban, tettekkel. Az általuk kimondott hangos szó azonban elérhetné azt is, hogy kevesebb tettre legyen szükség. Többet érne ma egy megfúrt szegényellenes törvény, mint holnap tíz karitatív misszió.