A választási eredmények még sokkal rosszabbak is lehettek volna. A kritikus értelmiség közérzetének azonban így már nem volt hova süllyednie. Most azonban nem a vereségen kellene zokogni, hanem el kellene kezdeni arról beszélni, hogy az utolsó időszak tapasztalatainak birtokában ki mennyi időt szánna a következő időszakban a végül is Orbán bukásához vezető alternatív társadalmi modellek fejlesztésére.
A humán értemiségieknek is vannak azért szakmái, s léteznek ott kiélendő ambícióik is. Ezekből már eddig is sokan sokat hanyagoltak, mert a közpolitika energiáik zömét kiszívta. Meddig lehet, s meddig érdekes ilyesmit általában s itt most konkrétan megtenni? Egyáltalán, mennyi időt, energiát és meddig lehet szánni egy forradalomra? A magyar ballib ellenállás a lehetséges módozatok közül az egyik legkényelmetlenebb volt, mert nagyon hosszú ideig tartott. Sokak számára az érzelmi hadiállapot mar 2006 őszén a Kossuth Lajos tér és a tévészékház között elkezdődött. Az elkötelezettek zöme már akkor sem volt fiatal.
Ezek az évek aktív szakmai pályájuk szélesebben vett zárószakaszára estek, s most már nincs még négy évük, amit „személyesen el tudnának vesztegetni”. A döntés elsősorban azok számára nehéz, akik 2010 óta fokozatosan majdnemhogy „hivatalos forradalmárokká” váltak; független médiát, szociális hálókat szerveztek, működtették az ellenzéki nyilvánosságot. Ráadásul sokszor azzal sem hitegethetik magukat, hogy még most is választhatnak, mert működésükhöz valamilyen minimális infrastruktúra, tér kell, s az ellenzéki pártelit maga is szegény, vagy ha teljesen mégsem, akkor forrásait nem akarja megosztani az értelmiségi szervezőkkel.
Ebben az erőtérben felértékelődik a megmaradt csekély baloldali nyilvánosság, annak egy picit is célszerű, lehetőleg nem teljesen esélyromboló hasznosítása. E ponton nem a szakértőkről és az univerzalista értelmiségiekről, nem is a fiatalokról és az öregekről, vagy a politikai mozgalom nélkül maradt liberális politikai udvartartás problémáiról van szó. Persze ezekről is, de számomra ezek majdnemhogy érdektelenek. Nem is a közbeszéd minőségéről általában, mert az sokkal szélesebb egyetlen szubkultúra válságánál, gondoljanak annak szereplői magukról és mi róluk bármit is.
A jobboldal megújult (még ha ez nekünk nagyon nem tetszik is), a baloldali elit sokkal kevésbé. A liberális egy ideig mondta, amibe beleszeretett a 80–90-es évek fordulóján, s amikor az nem működött, újat nem tanult, és el is tűnt.
Hiszen épp az utolsó hónapok magyarországi politikai történései bizonyították, hogy ez a fajta közbeszéd az országos véleményekre nagyon kevéssé hat, a magyar politikai világképek nagy többsége – nem csak a kormányoldal szavazóié – tartósan átalakult. Ebben a miliőben nem kis teljesítmény mozgási irányokról, tendenciákról beszélni guruként úgy, hogy közben egyetlenegy felmutatott jelzés, sejtés sem teljesült. És különleges bátorság a következő héten ugyanezeket az embereket visszahívni, hogy akkor mondjanak valamit. S persze az sem kishitűség, hogy mindezek után ők még bocsánatkérés nélkül beülnek a kamerák elé.
A dilemma adott: még négy évet az Orbán-rendszer szidalmazására fordítani és közben intrikákat szőni néhány nem túl ütőképesnek bizonyult politikus körül, nem elég annak, aki szakemberként még valami másra is képes. A formálódó új közszereplők, már csak generációs alapon vagy másképp sem érdekeltek abban, hogy ítészek maradhassanak olyanok, akik egyébkent is képtelenek náluk 30-40 évvel fiatalabb közszereplők nevének megjegyzésére. De mit csináljanak az egyébként szintén korosodó szerkesztők, akik az elmúlt években oly sokat fektettek guruikba?
Végül is ezek az ő hőseik. Médiajelenlétükön kívül más tőkéjük gyakran nincs. Új emberek felépítéséhez mindenképpen idő és tőke kell. Ilyesmiből pedig a ballib médiának most egyik sincsen. A kormányoldalnak pedig nagyon kényelmesek a még egy ideig egyre korlátozottabban önjáró, később pedig már intellektuális lélegeztetőgépen tartott ellenzéki guruk. Mindez legfeljebb politikai tehetség (és egy kis morál) kérdése. Közben a realisták tudták, hogy késő esti, kis nézettségű televíziós kerekasztalokkal békeidőben egy kemény politikusokból összeálló kormányt leváltani nem lehet. De működött egy szűkebb miliő, amelynek kizárólag a „felháborodok, tehát vagyok” életstílus maradt.
De ebből politikai stratégia csak nem keveredett ki. S ebben a tanácstalan felháborodottságban konzerválódtak, sőt elszabadultak guruszerepek. De gurunak általában „felkennek”, nem önként jelentkeznek. S Kelet-Európában a guruk, már ahol megmaradtak, nem a szakértőkből nőttek ki. Persze magyar specifikum, hogy miközben a rendszerváltó pártok megbuktak, s a rendszerváltás koncepciója is a minősített többség számára hitelét vesztette, a rendszerváltó ellenzéki értelmiség néhány kulcsalakja aktuális szereplőként meg tudott kapaszkodni az értelmiségi nyilvánosságban.
Érdekes Vári György kérdése (Népszabadság, 2014.május 9.) arról,miért szorult ki Csoóri, és miért nem Konrád vagy Heller. Bizonyára az egyes sztoriknak számos, csak nagyon közelről tudható személyes elemük is van. De tény, hogy a jobboldal megújult (még ha ez nekünk nagyon nem tetszik is), a baloldali elit sokkal kevésbé. A liberális egy ideig mondta, amibe beleszeretett a 80–90-es évek fordulóján, s amikor az nem működött, újat nem tanult, és el is tűnt. Közben a jobboldalnak nem volt nagy befolyású médiaelitje, a ballibnek pedig saját politikai kisvilágában igen. S ők forgalmazható hősök nélkül maradtak.
Csoórinak persze nem volt nemzetközi sajtója, a megmaradt guruknak meg igen. S hazai imidzsüknek ez is fontos elemévé vált. Itthon azért tisztelték őket, mert aktuális nemzetközi sajtójuk van („világhíresek”, szokták ilyenkor Pesten mondani). Tehát alapjában a ballib intellektuális, szervezeti konzervativizmusa és a nemzetközimédiacsóva együtt megtartotta őket. A következő időszakban a független értelmiségi színterek működésmódjának alapvető, önjáró, belülről, alulról induló átrendeződése fog végbemenni. Nem kell reformokról, újhős-keresési kampányokról beszelni. Mások helyett nem lehet zászlót bontani. A változás amúgy is elindul.
Az is tudható, hogy a civil kezdeményezések az utolsó években alkalmatlanok voltak arra, hogy azonnal partiképes politikai mozgalmakat lehessen rájuk építeni. Nem arra akartuk őket használni, amire valók. Nálunk a „második nyilvánosság” az 1989 előtti ellenzéki hálózatok jelszava volt. Természetes ötlet, nincs benne semmi visszanyúlás. Magától értetődően még félig-meddig demokratikus világokban is többféle nyilvánosság létezik egymás mellett. S ezek önszerveződőek. Egymással, s most ez lesz a lényeg, kreativitási versenyben állnak. Nem igaz, hogy ellenszélben nincs kreativitás. Ellenkezőleg. Erről szól a mi kultúrtörténetünk, meg a szomszédainké is. A ballib 1989 után túl sokáig túl közel volt a hatalomhoz, s már el sem tudta képzelni, hogy lehet anélkül is. 2010 után négy év ráment arra, hogy e tekintetben nem akart hinni a szemének.
De most már csak muszáj lesz ezt a viszonylagos hatalomnélküliséget természetes értelmiségi állapotként felfogni, s legalábbis egy ideig a világról átfogóbban töprengeni. Először a fejünkben kellene visszaépíteni Magyarországot a világba. S ha ez valamelyest sikerülne, akkor a ballib közönségnek az abzug Orbánon kívül esetleg más is eszébe jutna. S akkor másba is bele lehetne vágni. Például el lehetne képzelni olyan társadalmi kísérleteket, amelyek a humánértelmiség részére szakmai terepet is nyújtanának, de közéleti, sőt politikai akciónak is minősíthetők. Ezzel sokak számára feloldódna a most oly megkerülhetetlennek tűnő személyes stratégiai dilemma – visszavonulni, vagy folytatni.
Valószínűleg itthon a következő időszakban sokkal több utópiát kellene kigondolni, használni, máshonnan meghonosítani. A gondolatkísérleteket nyugodtan jövőbeli politikai próbálkozások előzményeiként lehetne majd értelmezni. A szupermegerősített kormánnyal szemben feltehetőleg nem az 1989-es liberalizáló-dereguláló-privatizáló program, hanem valamilyen modernebb anarchizmus felé is lehetne mozdulni. Amikor egész Európában recseg a hagyományos demokrácia, akkor nem a 89-es félig megvalósított álmokhoz lehet visszatérni, s különösen nem 2018-ban. Lesz még, egyébként természetesen van most is, magyar köztársaság. De az, gondolom, valamilyen közösen létrehozandó posztdemokrácia lesz. S abban helye lesz tudásmunkásoknak is.
