Tehát amit végre kellene hajtani az olyan nem működő államokban, mint Líbia, Szomália, Eritrea, Afganisztán, Szíria, Irak, Jemen, az nem más, mint a kör négyszögesítése: az állami tudat kialakítása. El kell azonban kerülni, hogy valami új típusú gyarmatosításnak tűnjön az államalkotás. Továbbá ez a folyamat nem mehet végbe úgy, ahogyan a neokonzervatív Bush-időszakban. Nem hatalmi, katonai-elnyomó, hanem szociális államot kell teremteni.
Sokan tamáskodhatnak: hogyan lehet szociális államot teremteni ott, ahol a társadalom nagy része szegény? Az a baj, hogy a szociális államot célként fogjuk fel, holott az eszköz – az állam iránti lojalitás megteremtésének, az összetartozástudat kialakításának az eszköze. Ha így fognánk fel a szociális reformokat, máris nem irigyelnénk a jóléti államok társadalmait, hanem megértenénk, micsoda munkába került eljutniuk odáig, hogy felülkerekedtek a közösségi megosztottságokon. Csak emlékeztetnék arra, hogy a jóléti államok ma is ott működnek leginkább hatékonyan, ahol szegény társadalmak bázisára épültek föl. Norvégia, Svédország, Finnország igen szegény társadalom volt a XX. század közepéig.
Ezek az országok hagyományosan népességkibocsátó országok voltak a mezőgazdaságilag hasznosítható területek szűkössége, az éhezés és a vallási üldöztetés következtében. A svéd köztudatban ma is fájdalmas veszteségként él az Észak-Amerikába kitántorgó több mint egymillió svéd parasztnak az emléke. (Nekik is szembe kellett nézniük az előítéletekkel, bár protestáns mivoltuk miatt kevesebb megaláztatás érte őket, mint pl. az íreket, lengyeleket, olaszokat.) Először mindhárom skandináv országban meg kellett küzdeni a demokráciáért, a választójogért.
Ezt a küzdelmet éppen a manapság Magyarországon széltében-hosszában ócsárolt liberális pártok végezték el. A társadalmi elit felismerte, hogy nem lehet működtetni az államot, ha a nemzet egyik része jogfosztott, ezért a tőkések inkább lemondtak a nyers kapitalizmusról a közösség fenntartása, kohéziója érdekében. Éppen az 1930-as évektől bevezetett jóléti reformok révén lettek ezek az országok gazdagok – és nem fordítva.
Természetesen tudjuk, hogy a harmadik világ országaiban egyelőre illúzió bármilyen típusú jóléti államról beszélni. Egyelőre az államkeret kialakítása, megszilárdítása van napirenden. Ehhez elkerülhetetlen azoknak a közvetítő intézményeknek a megszervezése és fejlesztése, amelyek előmozdítják a politikai tudatosságot, építik az állampolgári kultúrát – legyenek ezek agytrösztök, civil szervezetek vagy egyházak. Ezeknek fontos szerepük lehet az államépítésben, akár oktatási, akár jótékonysági, akár közvetlen államszervezési tekintetben. Annál is inkább, mert nem egy kormányhoz kötődnek, ezért nem lehet őket valamiféle látens kolonizációs törekvéssel gyanúsítani.
Két, egymással párhuzamosan zajló folyamatra lenne szükség tehát: államépítésre a menekülők szülőföldjén és új „ipari forradalomra” a megújuló energiahordozók bázisán. Lehet, hogy nem is annyira „ipari”, mint inkább mezőgazdasági és energetikai forradalomról kellene beszélni. Ha a gazdag országok igazán segíteni akarnak a szegényebbeknek, akkor meg kell osztaniuk velük az innovatív tudásbázisukat, az új és a megújuló energiahordozókat. Az európai, amerikai önzés és szűkkeblűség a legnagyobb hiba lenne. Európa népei csak akkor alhatnak nyugodtan, ha a Földközi-tenger túlsó partján szilárd államok működnek, amelyek képesek gondoskodni a polgáraikról, akik nem érzik úgy, hogy választaniuk kell az államhoz és a szűkebb közösséghez való lojalitás között.
Európának szüksége van bevándorlókra, ha fenn akarja tartani a jóléti államokat – megint csak nem csupán a jólétért, hanem a közösség kohéziójának biztosításáért is! Másrészt azt is tudjuk, hogy a bevándorlás nem visszafordíthatatlan folyamat. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ha a kibocsátó országban az életszínvonal növekszik, megindul a visszavándorlás. Svédország addig bocsátotta ki a bevándorlókat Észak-Amerikába, amíg a svéd ipar viszonylag fejletlen volt, és a mezőgazdaságból kihulló népesség számára nem maradt más út, mint az emigráció. Mihelyt Svédországban az ipar képes volt felszívni az agrárnépesség jelentős részét, a svéd-amerikaiak közül sokan visszatértek. Ők lettek az Egyesült Államok leghálásabb barátai és propagálói az óhazában – ahogyan a Magyarországra visszatérő „amerikás” magyarokról is feljegyezték, hogy sok amerikai vonást szívtak fel: a határozottságot, a nem tolakodó üzleties szellemet, az „urambátyámos” ügymenet elutasítását. Ha a harmadik világban is sikerül új munkahelyeket, biztos megélhetést nyújtó gazdaságot teremteni, akkor az onnan érkezett bevándorlók közül sokan szívesen hazatérnének – mint Európa potenciális barátai.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ történész-politológusa
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
