galéria megtekintése

A populizmus kísértete

3 komment

Paár Ádám

Ha Marx ma élne, bizonyára azt írná: „Kísértet járja be Európát – a populizmus kísértete." Igaz, nemcsak Európát járja be a kísértet, hanem Latin-Amerikát és az Egyesült Államokat is. A médiában mindent és mindenkit a megbélyegzőnek, lefokozónak szánt populista jelzővel jelölnek: olyan egymással homlokegyenest ellentétes irányú pártokat és mozgalmakat, mint a Tea Party és a venezuelai chávezizmus, Putyin és Erdogan, Trump és Sanders.

A populizmus jelentését nem övezi konszenzus a politikatudományban. Elismert kutatója, Margaret Canovan hét definíciót különböztetett meg. Peter Wiles a populizmus 24 lehetséges értelmezését különítette el. Gyurgyák János a Mi a politika? című tanulmánykötetben felidézi Isaiah Berlin Hamupipőke-metaforáját a populizmus körüli fogalmi képlékenység jellemzésére: Berlin szerint a királyfi (a politológus) nem talál megfelelő méretű lábat, amelyik a populizmus fogalmi cipellőjébe illenék. Magyar politikai környezetben különösen idegenül hangzik a populizmus kifejezés, ezért kiválóan alkalmas rá, hogy a legkülönbözőbb jelenségeket és törekvéseket lássák bele. A magyar sajtóban a populizmust leggyakrabban a görög eredetű „demagógia" (lázítás, nép-ámítás) szinonimájaként használják, holott – ha komolyan vesszük a szó gyökét, a latin populus (nép) szót – nem mást jelent első szabad fordításban, mint: „népbarátság".

Christa Deiwiks a populizmusnak két jellemző vonását határozta meg: a népcentrikusságot, valamint egy ellencsoport létezését, amely referenciaként szolgál a nép meghatározásához. Deiwiks elméletét elfogadva, véleményem szerint, maga a nép fogalma is különböző lehet társadalmi környezettől, a társadalom etnikai és kulturális rétegzettségétől s a hatalmi viszonyoktól függően. Az „örök nép" konstruált fogalma a XIX. század végi orosz narodnyik (nép közé járó) mozgalom számára a parasztságot jelentette, a peronista Argentínában a munkásosztályt, napjainkban a délolaszellenes Északi Liga számára az északolasz népességet, Evo Morales Bolíviájában az indián lakosságot stb. A populizmus kifejezés a XIX. században jelent meg, amikor az USA-ban megalakult a Néppárt, amelyet Populista Pártnak is neveztek. Ettől kezdve a populizmus kulcsszó az amerikai politikában: erre hivatkoznak a New Deal hívei a Demokrata Pártban, majd az ­1970-es évektől a Nixon által meghirdetett Új Föderalizmus republikánus programjának támogatói.

 

A populizmus két archetípusát szokás megkülönböztetni: az agrárpopulizmust és a politikai populizmust. Az első típus gyűjtőneve azon mozgalmaknak, amelyek parasztokhoz, farmerekhez kapcsolódnak, az ő gazdasági pozícióikat kívánják javítani, megfogalmazva általános, a társadalom egészére vonatkozó programokat. A politikai populizmus viszont egy taktika, amely akár egymással ellentétes eszmeáramlatokhoz is kapcsolódhat. Ma leginkább az utóbbit értik populizmus alatt.

Mindkét populizmus a XIX. század második felének terméke, amikor az iparosítás, az urbanizáció, a kapitalizmus kibontakozása mélyreható, és széles rétegek számára nyomasztó változásokat eredményezett. Az agrárpopulizmus a XIX. század végén az agrárnépességet érő gazdasági és társadalmi kihívásokra reflektált. Ebbe a kategóriába tartoznak a XIX. század végi amerikai farmermozgalmak, az orosz narodnyik mozgalom, amely a parasztság felvilágosítását, politikai nevelését tűzte ki célul, valamint Közép- és Kelet-Európa két háború közötti agrárpártjai. Az agrárpopulisták demokratikus és szociális célokat tűztek zászlajukra, de általában elutasították mind a liberalizmust, mind a munkásmozgalom szocializmusát.

Az amerikai populisták a farmerek érdekeinek védelmével megalapozott, kistermelői piacgazdaságban, a narodnyikok a faluközösségre (obscsina) alapozott paraszti szocializmusban, a kelet-európai agrárpártok parasztdemokráciában gondolkodtak. Az amerikai farmermozgalmak harcot indítottak a vasúttársaságok és a nagybirtokosok uralmának megtörésére, és a munkásság felé tett gesztusként felkarolták a nyolcórás munkanap követelését (amelyet a New Deal valósított meg).

Számos olyan, a demokráciát erősítő intézmény, amely az USA-t jellemzi (az előválasztás, a szenátorok közvetlen választása, sok államban a népszavazás) a populista mozgalom öröksége. A déli államokban az afroamerikai farmerek mozgalma még fehér sorstársaikénál is szervezettebb volt. (Az ő gazdasági harcukat nem lehetett leszerelni és más irányba terelni a rasszista demagógiával, a régi Dél nosztalgiájával.) A feketefarmer-mozgalom egymillió tagot számlált.

A politikai populizmusnak négy fajtája különíthető el. A populista demokrácia (népszavazások útján való döntéshozatali eljárások összessége), a populista diktatúra (amelyre klasszikus formájában Latin-Amerikában látunk példákat), a reakciós populizmus (szélsőséges, rasszista politikusok és pártok populizmusa) közös jellemzője, hogy mindegyik a népre hivatkozik és elitellenes. Sajátos forma még, amikor egyes személyek, tipikusan az üzleti életből érkezve, egyszemélyes mozgalmakat alakítanak, és a mesebeli népfi szerepében tetszelegve hadat üzennek az általuk korruptnak lefestett, beágyazott politikai eliteknek – ennek prototípusa volt Berlusconi. Egyszóval, populizmus minden, ami – okkal vagy ok nélkül – magát népbarátnak minősíti, és a nép nevében küzd az elitek, az oligarchia és technokrácia ellen. A politikai populizmus önmagában csak stílus, és nem szükségszerű, hogy negatív, retrográd társadalmi törekvésekkel kapcsolódjon össze. Összeférne demokratikus, szociális programmal is. A populista jelzőt tehát a demokratikus pártok is vállalhatják, ha a mindenkori fennálló rendszerrel szemben és a népre hivatkozva politizálnak.

A szerző politológus, történész

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.