Másodszor. Az egyetem után akkor még (viszonylag) könnyen lehetett véglegesített vagy véglegesíthető állásokhoz jutni. 27-28 éves korában az ember azt hihette, a munka világában már vannak vagy lehetnek valódi fogódzói. Ma a diplomát követően – különösen állami értelmiségi állásokban – még jó öt-hat évet várni kell arra, hogy valamilyen pálya a maga konkrétságában kirajzolódjon. Esetleg még hamarabb kiderül, hogy az adott szakmában, munkahelyen csak szerződéses, adott időszakra érvényes munkahelyek léteznek. Ez a halasztott indulóbiztonság tovább késlelteti az értelmiségi nők első gyermekvállalását.
Harmadszor. Ha ilyen nehéz jó munkákhoz jutni, és a gyermekszám közben még csökken is, akkor annál többet várunk el a gyerektől. Legyen a szüleinél is sikeresebb, jobban felkészített a versenyre. S mindenki úgy hiszi, hogy a gyerek röhögve ki fogja bírni, ha most keményen fogják. Ettől persze a családi miliő nem lesz kellemesebb.
Negyedszer. A 45 év fölötti apák talán fele sem él gyermekeivel egy háztartásban, míg az anyáknál ez az arány lényegesen magasabb. Így a gyermekek segítése tulajdonképpen teljes szakmai pályájukon meghatározóan a nőkre nehezedik. (Az ilyen „egykeresős” családokból a felfelé lépés is nehezebb.)Még a nagyon felvilágosodott, „egyenlőségtudatos” családokban is, ahol a férfiak többet vállalnak, a kisgyermeknevelés heti 50 órás terhéből általában maximum tíz-tizenöt órát teljesítenek ők, és ez a hajlandóság is szinte elolvad néhány éven belül.
Ötödször. Falusi, nem értelmiségi családokból indulva a továbbtanulás komoly helyen majdnem lehetetlen. A 60-80-as években viszonylag jelentős esélyek voltak a kitörésre e közegből, tehát most a falusi fiatalok körében új jelenség, hogy a világ nem kinyílt, hanem bezárult előttük. Sokkal inkább, mint egy nemzedékkel ezelőtt.
Ráadásul a szociálpolitika hatékonysága – nem csak az aktuális magyaré – a mai európai működés filozófiájából következően folyamatosan romlik. S az érintettek felismerték, hogy az elterjedt kezelésmódok keveset segítenek.
Például a családtámogatás a kisgyermek ellátásának éveire összpontosul, pedig akkor még az apa és a környező család is segít valamennyit, miközben később a nőt magára hagyják a családmenedzselési feladatokkal. Azt hisszük, hogy az értelmiségi nőt rá kell venni a gyermekszülésre, s azután majdcsak lesz valahogy.
Nagyon sok fiatal anya hiába várja, hogy majd visszatér a normális kerékvágásba, s a család és a szakmai pálya összehangolható lesz. De nem lesz, mert az anyára háruló családi terhek nem csökkennek, hanem folyamatosan növekednek. Ha jól olvasom a vállalati méréseket, akkor a harmincéves nőknek még jelentős felhasználható energiatartalékuk van. 35 év után ez meredeken csökkenni kezd, és a 45 éves kor utánra alig marad. Világos tehát, hogy mely korosztályokra kellene a családi segítséget összpontosítani.
A filozófiájában ma is érvényes és működőképesnek hitt bismarcki szociálpolitika, különösen a nyugdíjrendszer, abból indult ki, hogy az ember 40 éves koráig épít, ad, azután abból, ami felhalmozódott, kap vissza valamit nyugdíjban és a betegellátásban. De persze a XIX. századi német rendszer szinte csak férfiakra volt méretezve. A férfiak jó része ma is abból él később (pozícióban, imidzsben), amit 30 és 40 éves kora között elért, megcsinált.
Ma viszont a fejlett Európában élő nők fele megélheti századik életévét. Így ez a férfiéletciklusra méretezett rendszer biztosan nem illik rájuk. Szakmák egész sorát kellene ehhez átmodellezni. Itt nincsenek általános modellek, de például a nevelő(nő)k, ápolók szakmaképét biztosan át kellene rendezni. Nincs elég ápoló vagy nővér? Az okokat ismerni véljük. De mi lenne, ha a legjobb nővérek számára biztosítanánk az átképzést segédorvossá, sőt esti képzésben akár orvossá? Honnan veszünk több ezer családi orvost, ha nem ebből a miliőből? Ebben az esetben sem jönne senki nővérnek? Ugyanígy teljesen újramodellezhetők lennének a szociális gondozói szerepek.
S közben megvizsgálhatnánk, milyen szakmákat, szerepeket érdemes a családon belül tartani, és mit, hol kellene inkább központosítani. Végül is számos ponton a nagyüzem hatékonyabb, mint a kisvállalkozás, más esetekben meg fordítva. Miért ne volna ez ugyanígy a szociális üzemben? Sokan emlékeznek még a ’89 előtti „háztáji gazdaságokra”. Beleraktad az energiádat, de a központból, az államtól kaptál hozzá csibét, takarmányt, tápszert és garantált piacot. A piacot itt másként hívják. De miért ne lehetne más korosztályokat preferálni a családtámogatásban, és az egész szociális szférában bevezetni a „háztáji” hibrid megoldásait?
Ha sikerülne kikezdeni a magyar normalitást ezen a szinten, az embereket talán rá lehetne venni, hogy a tágabb világukat is megkezdjék újrafogalmazni. Amíg itt nincs mozgás, kit érdekel a pártok egyensúlya?
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
