galéria megtekintése

A konszenzus lehetősége

Az írás a Népszabadság
2015. 02. 06. számában
jelent meg.

Ungváry Krisztián

Karsai Lászlónak (A pesti gettó megmentői, február 5.) igaza van abban, hogy tévedtem, amikor azt írtam, Lucska Vilmos beismerte a gettó lemészárlásának tervét. A tömeggyilkos Lucska azonban egyetlen általa elkövetett gyilkosságot és atrocitást sem ismert be, azokat sem, amelyre több tanú is volt. Csak azt ismerte be, hogy a Szalai által megjelölt helyen és időpontban jelen volt azon a találkozáson, amelyen Szalai Schmidhubernél panaszt tett a gettó ellen tervezett akció miatt.

Arra, hogy miről is tárgyaltak, a kutatás jelen állása szerint Szalai vallomása az egyetlen forrás, de a körülményekre való tekintettel nehezen képzelhető el, hogy nem valamilyen zsidóellenes akció megakadályozásáról beszéltek. Ezt Szalai addigi embermentő életútja is valószínűsíti. Ráadásul Szalai még 1949-ben sem tudhatta, hogy az első számú tanú, Schmidhuber életben van-e, tehát kockázatos lett volna teljesen hamisan vallania, és arról sem tudhatott, hogy az a rendőrtiszt, akire mint a tervezett vérengzés „állítólagos” hírvivőjére hivatkozik, nem keríthető esetleg elő.

Tény, hogy az üggyel kapcsolatban több verziót adott elő, de az, hogy a fentieken túl még Kubissy Béla rendőrfelügyelőt is megjelölte mint a beszélgetésben részt vevő személyt, éppenséggel nem ellene szól. (Kubissyt ugyan ki lehetett volna erre hallgatni, de ezt meg sem próbálták, viszont 1950 után a recski internálótáborba került.) Igaz, Szalainak lehetett oka rá, hogy saját szerepét felnagyítsa, mivel őt is (igaztalanul) vádolni kezdték, de az is igaz, hogy bőven rendelkezett mentő tanúkkal, függetlenül a kérdéses „gettómegmentés”-történettől, ami a hatóságokat ekkor még furcsa módon egyáltalán nem érdekelte.

 

Szalai vallomásait – amelyek inkoherenciái legalább annyira adódhatnak az amatőr jegyzőkönyvvezetésből, mint az ő pontatlanságaiból – sok szempontból lehet kritizálni, miközben vannak nyomós érvek arra is, hogy a lényeget illetően nem állított valótlant. Az ügyben elsősorban Schmidhuber hozzáállása az érdekes, az viszont lényegében többoldalúan dokumentált.

A gettómentés az ügy jelenlegi állása szerint valóban nem bizonyított tény, hanem következtetésekre alapozott hipotézis. Az eredeti cikkemben azt írtam – Karsai kritikájával egybecsengően –, hogy a gettó teljes megsemmisítésére az SS-rendőröknek és a nyilasoknak nem volt már lehetőségük akkor, amikor Schmidhuber, Szalai és Lucska találkozása megtörtént. Az azonban, hogy néhány száz vagy akár ezer embert legyilkoljanak, nem volt kizárható. Igaz, hogy Lőcsey rendőrfelügyelő ígéretet tett a gettó védelmére, de hogy ez mennyit ért, azt épp az 1945. január 12-i Wesselényi utcai tömeggyilkosság bizonyította.

A gettó és az embermentés története még ma sem teljesen feltárt, és lehet, hogy soha nem tudjuk meg a teljes igazságot. Schmidhuber személye azonban emlékezetpolitikailag kiváló lehetőség volna arra, hogy a jelenleg megosztott emlékezés helyett valamilyen konszenzus alakulhasson ki. Bízzunk benne, hogy a későbbi kutatások segítenek tisztázni a vitatott kérdéseket.

A szerző történész

*

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.