A XIX. század legelején sok amerikai úgy gondolta, hogy a rabszolgaság embertelen intézményének eltűnése csak idő kérdése. A század közepére azonban a brit ipar igénye hatalmas keresletet támasztott a déli gyapot iránt, s ez a rabszolgamunkán alapuló gyapottermesztés óriási fellendüléséhez vezetett.Még a fekete rabszolgák korábban betiltott behozatala is újraindult Afrikából, noha a szövetségi törvények a rabszolga-kereskedelmet kalózkodásként kezelték. Az elfogott kereskedőket azonban a déli bíróságok esküdtszékei sorra felmentették.
A Paár Ádám által említett állami-szövetségi ellentét, az alkotmányos jogok követelése egy kérdésre, a rabszolgákra korlátozódott, arra a jogra, hogy fehér embereknek néger rabszolgájuk lehessen, a szökött rabszolgáikat az északi, szabad államokban is levadászhassák és új rabszolgákat importálhassanak. Jól mutatja ezt Dél-Karolina kilépési nyilatkozata az unióból: az 1860 szentestéjén kiadott nyilatkozatban nincs szó elvekről, jogkörökről; csak a rabszolgaság fenntartásáról.
A gazdag ültetvényesek nemhogy a rabszolgaság eltörlését, de még az új nyugati államokból való kizárását sem fogadták el. Eredetileg csak ez volt Lincoln célkitűzése, emiatt léptek ki a déli államok az unióból. Ezzel ugyanis többségbe kerültek volna a szabad államok, és alkotmányos úton véget vethettek volna a rabszolgaságnak. A déli arisztokrácia a háború elején azt remélte, hogy támogatókat talál majd európai üzleti partnerei között, de ilyeneket a brit ipar gyapotéhsége ellenére sem talált.
A brit kormány az 1830-as évektől kezdve hatalmas erőkkel igyekezett az atlanti rabszolga-kereskedelmet felszámolni. A Paár Ádám által humánusként és liberálisként jellemzett déli elit leírásához értékes adalékot adnak az 1853 és 1863 között charlestoni konzulként szolgált brit diplomata, Robert Bunch jelentései és levelei.
Ez a levélrészlet például: „A rabszolgatartás iszonyatát látni kell, hogy leírhassuk. Szomszédom, egy neves ügyvéd, a Déli Arisztokrácia tagja, saját maga mondta nekem, hogy a rosszul viselkedő embereit – férfiakat, nőket egyaránt – saját kezűleg korbácsolja meg, amikor hibát követnek el. Hallottam, hogy levetkőzteti őket, utána elmondja nekik, hogy milyen megtisztelő számukra, hogy hozzájuk ér és aztán adott számú ütést mér rájuk marhakorbáccsal. A rettentő gonoszsága ennek a rendszernek áthatja az egész társadalmat: az emberek olyan dolgokról beszélnek hűvös nyugalommal, amiket civilizált társaságban említeni sem lenne szabad. Itt nem több megölni egy rabszolgát, mint lelőni egy kutyát.”
A déli arisztokrácia nem volt liberális, tagjai nem voltak úriemberek. Azok az értékek, amiket ők képviseltek, már 150 éve is elfogadhatatlanok voltak. Georgia törvényhozási épületének kupolájára vagy Dél-Karolina törvényhozásának épülete elé a konföderációs zászlót csak az ötvenes évek végén tűzték ki, a polgárjogi küzdelmek idején, egyértelmű üzenetként a feketék egyenjogúságáért harcolók számára.
Nem véletlenül került előtérbe ez a lobogó a mostani charlestoni mészárlás után, és éppen emiatt nevezhette ezt a lobogót Jenny Horne, Dél-Karolina republikánus szenátora – aki egyébként Jefferson Davis, a konföderáció elnökének leszármazottja, tehát nem egy „New York-i liberális” – július 9-én tartott szenvedélyes beszédében a gyűlölet zászlajának. A 13 órás vita végén Dél-Karolina szenátusa kétharmados többséggel szavazta meg a zászló eltávolítását. Ma már egyre több amerikai számára nyilvánvaló, hogy – miként Jeb Bush mondta – ez a zászló a múzeumba való.
A szerző politológus
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
