A válaszok nyilvánvalóan nem néhány nap, hanem néhány hónap, talán fél év, egy év alatt válnak igazán értékelhetőkké. Ebben a szakaszban többfajta szempontból is más lehet majd Orbán Viktor brüsszeli játéktere. Az eurózónán belüli Görögországnak nyilvánvalóan még verbálisan is többet szabad majd, mint a pesti kormánypolitikusoknak. S ha az eurobürokraták a konfrontációt választják a görögökkel szemben, egy időre Orbán érdektelen mellékalakká, a magyar ügyek hanyagolható színtérré válnak.
Az itthoni ballib ellenzék így még jobban magára marad. Közben persze kedvére szidhatja a (görög?) balradikálisokat, akik nem eléggé eurokonformok, s akik miatt őt most itt hagyták. Ráadásul a magyar ügyek Brüsszelt eddig is europolitikai fertőzőképességük mértéke szerint izgatták. Végül még elkezdenek másoknak is tetszeni – tulajdonképpen a magyar belpolitikától függetlenül. De hát Orbánnak nincsenek errefelé stratégiai szövetségesei (Kaczynski meg nem kormányoz).
A görögöket azonban figyeli egész Dél-Európa, s ha nekik most valami összejön, azonnal egyenesedni kezd még további három kormány gerince is a nagy takarékossági programokkal szemben. Tehát velük szemben minden lépést mérlegelni fognak. Az eurózóna még hipotetikus bedőlésével sem szeretnének a nagy európai bankok játszani. Tárgyaljunk – mondják most első megindultságukban. Vagyis valamiben, persze nem a lényegben, majd azért engedni fognak.
Kérdés, ha végül létre is jön valamilyen, a görögök számára is vállalható kompromisszum, az mennyire minősül majd győzelemnek az európai periférián. Ha igen, akkor Orbán úgy kaphat pluszpontszámokat a nemzetközi játéktéren, hogy közben meg sem mozdul, ki sem nyitja a száját. A görög választó múlt vasárnap igazán Merkel kancellárnak üzent. Az általa képviselt, a német pénzügyi kultúrából építkező gazda sági víziókat szerette volna megbüntetni.
De hát az Európai Központi Bank még a görög választás előtti héten, ha sziszegve is, de feladta a nagy központi szupertakarékossági programot, és a görög győzelem – bevallja vagy sem ezt az európai „komoly” média főárama – felértékelte a nemzeti szempontokat. Az átalakulás megkezdődött. Az újabb európai gazdaságpolitika meghatározó német alapfilozófiájának eddig itt nem volt komoly kihívója. (Amerikaiak mondogatták, hogy a program nehezen védhető, de hát ők, ugye, csak az ablakokon át kiabáltak.)
Próbálkozott persze Hollande és Renzi, de őket leintették. Voltak eddig is görög alternatív kísérletek, de azokat nem vette senki komolyan. Kit érdekelnek a kis önző nemzeti partikularitások? Most majd valamit azért csinálni kell velük – kiegyezni, bekeríteni, egy hosszabb menetben felmorzsolni, bármit. Közben persze nem az lesz a kérdés, fragmentálódik-e a jelenlegi Európa, mert biztos, hogy igen, hanem az, hogy csak egy kicsit vagy erősebben, mélyebben. Végül is, azt hiszem, a meccs nagyobbrészt nem maguktól a görögöktől, hanem leginkább a németek tárgyalási taktikáitól fog függeni.
A Szirizában egyébként nem az a különleges, hogy szakítani akar a merev takarékossági programokkal. Azt már sok éve a különböző nagy európai balközép pártok is akarták. Csak ők, amikor vesztettek, nem borították fel a sakktáblát. Elfogadták a takarékos sági mattot, és ott maradtak az asztalnál. Inkább nem mozdultak, sőt tetszhalottnak tűntek. A görög populizmusban az a különleges, hogy ha nem engedik őket legalább egy kicsit játszani, azt ígérik, kiszállnak az egészből. S ettől ugye mindenkinek, kicsinek, nagynak, változik valamelyest a harcmodora.
Az új európai balkísérletek szempontjából önmagában mindez nem túl érdekes. Fontosabbnak tűnik a Sziriza tavaly ősszel elfogadott szaloniki programjának államátépítési fejezete. A parlamenti modell helyett egyre nagyobb mértékben közvetlen demokráciát képzel el népszavazásszerű döntésekkel. Az állami rádió és televízió átalakítását közösségi médiumokká. A gazdasági hatalom nagy részének áthelyezését az állami szintekről a városokba, önkormányzatokba. Fontos kérdésekben választói, lakossági vétót.
Külön ötletenként ezek talán felejthetők. Ilyesmiket időnként előhúz a kalapjából a magyar parlamenti baloldal is. Csomagként azonban mindez egészen másként csillog. Merész víziónak tűnik. Itt egyébként nem baj, hogy mindez a periférián születik. 1938 Barcelonája, 1956 Budapestje és 1980–1981 Gdanskja sem a nemzetközi rendszer központjaiban bukkant elő. A balközép, sőt a konzervátorok is beszélnek társadalmi részvételről, de ehhez az állam szerkezetéhez nem nyúlnának. A radikálisok itt belemásznának az intézményekbe is.
Mindennek talán legfontosabb alapjaként a civil mozgalmak és az új pártok egymásba épülése egyébként ott már 2010 óta elkezdődött. Bármennyire nyögvenyelősen is, de a tanulás a gyakorlatban folyik. Közben, persze, el fog kezdődni az európai belső radikalizmus valamilyen lassú átértékelődése is. Kívülről Orbán nyelve helyenként élesebbnek tűnt, de az intézményekhez lényegében nem nyúlt. Üres hangoskodására hasonlóan hangosan üres válaszok érkeztek az európai központokból.
Most legalább az elvi lehetősége lett meg annak, hogy valamilyen reformelképzelések – mégpedig különböző intézményi szférákban, a nemzetállamban és az európai politikában együtt – megkapaszkodhassanak. Anélkül, hogy közben kint és bent, lent és fent egymást ijesztgetnénk.
*
Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
