A nemzeti érdekeket persze meg lehetne fogalmazni teljesen másfelől, mondjuk a társadalmi integráció vagy a szegénységi küszöb alattiak felzárkóztatásának oldaláról. Kelet-Európában, ha időnként beszélnek is ilyesmiről, mai kormányok nem veszik komolyan.
A másik nagy modell – nevezzük konstruktivistának, puhán vonzónak vagy néha romantikusnak – feltételezi, hogy ideáljai önmagukban is kívánatosak. Hogy ma fogyasztást, életstílust kínál, s így lelkesít. Hogy benne jelenik meg a korszellem. Hogy őt nem (csak) akkor szeretik, ha nagy csatahajói vannak. A nyugat elitjei szokták magukat újabban e stratégia mentén meghatározni. De az létezett már a XVIII–XIX. században is, amikor a misszionárius jövőképek köré rendeződő nemzetprogramok lelkesítették az értelmiségi fiatalokat akkor is (sőt annál jobban), ha nem voltak erős államaik, hadseregeik.
A jelek szerint a mai magyar kormányoldal furcsa módon az első gondolati modell foglya. Kis országban az ilyesmi ritka. S ami unikális, belpolitikájában is kizárólag ezt a külrealista erőmértant használja.
A nagyhatalmak persze hagyományosan realisták. Van erejük, vagy esetleg adott pillanatban csak volt, illetve lehet megint. Létező kulturális vonzóerejük, innovációs potenciáljuk mindezt kiegészíti. De végső soron nekik másodlagos, hogy kinek tetszenek és kinek nem.
Az ambiciózus kicsik tudják, hogy gyengék, de erről keveset vagy nem beszélnek. Kifele fordulnak, magukat általában azon a porondon szexisnek, vonzónak, környezetüknél tehetségesebbnek, esetleg kimagaslónak hiszik. Ezért kellene őket szeretni. Az európai magyar kép hagyományosan ilyen. A kicsik többnyire elszántan konstruktivisták.
Orbánéknak e világképhez igazán nincs közük. Nagyon másmilyenek. Használják ugyan a régi magyar konstruktivista képet is, mert ez nyugtatja a hazai törzsközönséget, de tulajdonképpen nem érdekli őket, mennyire tetszenek kint a világban. Világképük nagymértékben befele fordult, itthon akarnak mindent ellenőrizni, kézben tartani, programozni. A világ csak annyiban érdekes, amennyiben ebben segít: támogat, dicsér, hagyja, hogy érdekeiket követhessék. A külpolitikai realizmus itt egyszerűen befele fordul. A távcsövet persze lehet fordítva a szemünkhöz nyomni. Akkor benne minden ismert, kiszámítható, biztonságot sugároz. De hát a gukkert ilyenkor nem rendeltetésszerűen használjuk. Ráadásul erről nem szabad beszélni. Ez a nagy magyar kormányzati titok.
Az orbáni hatalom tulajdonképpen XIX. századi realista, persze egyféle kishatalmi formában, hiszen töretlenül, de brutálisan hisz az erőben.
Annak is leginkább a földhözragadt formájában. A világban is csak akkor vesz komolyan kritikát, vagy az övét keresztező szándékot, ha már nem lehet kitérni előle. Az elvek érdektelenek, ami számít, ha valami nem érkezik meg, valamit nem adnak oda. S a legrosszabb lehetőség, ha valamit büntetésül elvesznek.Ha ennek esélye minimális, a külső kritika elfeledhető. Ha valamiben egyedül maradunk, az csak unikalitásunkat jelzi. S kitűnni a többi kicsi közül a nemzetközi erőtérben felfogható sajátos nemzeti érdeknek. E sémában az érdesség, vagy egy kis csikorgás az együttműködésben, ha közben nem húz keresztül közvetlen nagyhatalmi stratégiai érdekeket (mert akkor jöhetnek retorziók), az ideológiai lojalitás nyelvcsapásainál többet hozhat a konyhára.
Ráadásul most a térségben különleges pillanat érzékelhető. Nem tudjuk, mit hoznak a közeledő lengyel választások. A közvélemény-kutatásokban Kaczynskiék időnként rendesen vezetnek. Ha véletlenül bejönnének (s ez azért nem teljesen elképzelhetetlen), akkor az orbáni realisták számára is új korszak kezdődik. Megjelenik egy náluknál sokkal erősebb szövetséges. Ami fel is értékel, de persze Orbánból valahogy Öcsit, junior partnert is csinálhat. Tulajdonképpen a mostani bizonytalanság Kaczynskiék körül Orbán nemzetközi játékterét egyelőre növeli. Ha Kaczynskiék kikapnának, vagy nem tudnának kormányt alakítani, akkor Orbán csak kudarcemberek haverja, és külső mozgásköre gyorsan szűkül. Ha valódi realista, enged a nyomásnak, és talán valamit a belső retorikán is változtat. Ha pedig nem, akkor marad a hangerő, de az új vizeken akkor is másképp kell majd hajózni.
Kelet-Európában az amerikai külpolitika is nagyobbrészt realista, s ha ezt a kicsik szem előtt tartják, végletes bajok nem történhetnek velük. Orbán ezt persze tudja, és most egykét szimbolikus lépéssel igyekszik megnyugtatni őket. Az amerikaiak igazán mást nem is várnak. Elég, ha a megfelelő külügyi alosztályi tisztviselő jelzi, a térségben elvárt kötelező retorikai köröket teljesítettek. A kormány (most már) nem szidja az atlanti demokráciát, nem fekszik keresztbe az amerikaiaknak Ukrajnában, és együttműködik a helyi zsidó közösségek elitjével.Mást nem várnak komolyan. Az első és utolsó feltétel könnyen teljesíthető. Ukrajna már keményebb dió, de e történetben az EU hamarosan majd amúgy is megoszlik. Addig meg beszélhetünk összevissza bármit. Például az orosz ellenszankciók miatt kimaradt magyar almaexportról. Amivel csak az a probléma, hogy a lengyelek eddig valóban keletre vitték az almájukat, mi meg már évtizedek óta nem. A szabolcsi jonatán az orosz piacon múlt század végi emlék. Így most el sem maradhat, ami nem létezett.
A közép-európaiak a rendszerváltás után nem hitték, hogy realisták lehetnének. Tulajdonképpen csak Meciar tévedt el e tekintetben egy pillanatra, de rajtavesztett. A többiek befelé persze mindenféléket gondolhattak, de kifelé szépek akartak lenni. Az ilyesminek Havel volt a nagymestere.
Igaz, hogy valódi politikai hatalma elnökként már nem volt, de az amerikai újságolvasóknak könnybe lábadt tőle a szemük. De valamiféle konstruktivizmus létezik a többieknél is. A progresszisták importáltak és újracsomagoltak egy olyan kapitalizmusképet, amely a régi kapitalizmus országaiban ilyen rózsaszín változatában régóta nem létezett, és próbáltak ahhoz „kapitalistákat” is kinevezni. Közben a magyar jobboldalt leginkább Trianon virtualizálása foglalkoztatta. Az, hogyan lehet „Csonka-Magyarországot” meg nem történtté tenni – legalább szóhasználatban, kulturális mítoszokban, kisebbségi életutakban. Vagy csak magunkban úgy tenni, mintha. Azonban, érdekes módon, miközben házi használatra ily módon középhatalomnak álmodta magát, a magyar jobboldali politikai elit gyorsan megtanulta, hogy erről kint hasznosabb hallgatni. Energiáit megpróbálta kisebbségpolitikai babaházépítésbe fojtani, de lemondott arról, hogy a régiót osztályelsőként megpróbálja kioktatni.
Egy idő óta azonban e szűkebb játéktéren is sikernek kizárólag a gyors belpolitikai hozadék számít. Kezdik elfogadni, hogy a romániai és szlovákiai közösségek elitjeit, politikai pártjait nem sikerült teljesen bekebelezniük. Rutinból minden működik tovább, a kuratóriumok osztják a pénzt, szimbolikus akciókra kerül sor, de közben csendben folytatódik más forrásokból a kinti magyar közösségek modernizációja. Az ottaniak megtalálják az együtt- vagy egymás mellett élési formulákat a többségi világokkal, de közben folytatódik fiatal értelmiségük elszivárgása. Az újrealista Fidesz mostanában ezzel jól együtt tud élni.
Mindez azonban csak addig működik, amíg erre a számító realizmusra nem rakódik rá valamilyen komolyan vett nemzeti romantika, vagy Orbán mélyre szívott személyi misszionarizmusa. Ha nem akarnak komolyan „nemzetet menteni”. A realizmus játék, nyomulok és visszavonulok, éleseket mondok, és ha úgy alakul, mindent letagadok. A hullámzó próbálkozások, kísérletek lesznek a lényeg.
A misszionarizmusa ehelyütt beszűkítené a játékteret. Végül is a térségben e játszmából kétfajta út is létezik. Az egyik Ficóé, aki új kormányciklusában egy hasonló játékból kinőtt valamilyen európai technokratizmus irányába. S Szlovákia körül minden gyorsan rendbejött. Vagy el lehet mozdulni Milosevics nemzetmentése felé. Hála istennek, ehhez a környezet hiányzik. Rá azonban jobb madárijesztőként sem emlékezni.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
