Történetietlen arra hivatkozni, hogy az iszlám mindig is jelen volt Európában, s ezért „Európához tartozik”. Amikor az iszlám, maga alá gyűrve a Közel-Keletet és Észak-Afrikát, a VIII. században erőszakos hódítóként megjelent Délnyugat-Európában, ott az európai kultúrkör már nagyjából kialakult. A hódítók nem pusztán muszlimok voltak, hanem az iszlám, egy más politikai kultúra követői. Európa sem pusztán keresztény volt, hanem zsidó-keresztény alapokon állt, ami ennek a kultúrának a mélyszerkezetét illeti. Ezzel olvadt össze második összetevője, az antik örökség, mely a városiasodó kiegyensúlyozottságot, a jogrendszer alapjait, vele az akkor hatékonynak tekinthető, gazdasági alapokon álló, feudális államiságot biztosította. Harmadik összetevőjeként kiegészítette ezt a népvándorlás örökségéből fakadó dinamizmus.
Az Ibériai-félszigeten a VIII. századra úgy-ahogy kialakult korai feudális államiságot megsemmisítő iszlámba az európaiság feladása nélkül nem lehetett beolvadni. Így volt ez néhány évszázaddal később a balkáni és dél-kelet-európai török (és tatár) hódoltságokban is. A kor embere ugyan megköthette a maga alkuját a hódítókkal, de az nem igaz, hogy akár a legelesettebb tömegek is a magukénak érezték a hódítók kultúráját. Ahol ez kivételesen bekövetkezett, és áttértek, mint a bosnyákok vagy az albánok egy része, ott a kereszténységet nagyon későn vették fel, erős volt az eretnekség, és ezt korábban véresen megtorolták. Ezért az iszlamizálódás könnyebben ment. Az ibériai, a magyar, román vagy a balkáni lakosság többsége alkalmazkodni kényszerült, de nem tért át, mert ez ugyan előnyös is meg szociológiailag lehetséges lett volna, de kulturálisan már nem. Máskülönben ugyan miért maradtak egyáltalán keresztények a meghódított területeken? És zsidók mindkét kultúrában?
Mindezt méltánytalan az iszlámmal szembeni lenézésnek minősíteni. Ahogy annak a ténynek a megállapítását is, hogy „az arab világban a kilencedik századtól mostanáig mindössze annyi fordítás jelent meg (a más nyelven írott művekből), mint Spanyolországban egyetlen év alatt” (Paul Scheffer holland baloldali szociológus írta ezt az Élet és Irodalomban). Ez jelent valamit!
Nem cáfolata az elmondottaknak, hogy az iszlám „sokféle”, ezért nem lehet róla általánosságban beszélni. Minden „sokféle”. Persze, hogy vannak mérsékelt iszlám államok, vannak az iszlámon belül demokrata irányzatok (egyelőre elenyészők), és van jelentős, az iszlámból jött vagy a muszlim vallását továbbra is követő, egyszerre arab és európai ember. Csak néhány név: Hamed Abdel-Samad, Ibn Warraq, Boualem Sansal. Ők mind a parttalan iszlámbefogadás határozott bírálói.
Egyáltalán nem perdöntő érv, hogy enyhítik a munkaerőhiányt. Az előbb idézett holland szerző szerint „a realista becslés arról szól, hogy a következő öt évben az új menekültek többsége nem talál majd állást”. A szabályozott, nem hirtelen, nagy tömegben érkező bevándorlók esetében van idő az integrációra, az átmenet közben kisebb feszültségek keletkeznek.
Nem az ördögtől való a mecsetépítés vagy a burka viselésének a tilalma annak fényében, hogy például az előbbieket többnyire az iszlám legdurvább, vahabita áramlatának politikai megvalósítója, Szaúd-Arábia pénzeli ideológiai érdekből. Ahogy az is természetes lenne, ha a felvilágosodáson alapuló euro-atlanti törvénykezésbe bekerülne a saria bizonyos rendelkezéseinek konkrét, törvényi tiltása. Jelenleg létezik már olyan abszurd helyzet, hogy például Angliában a magyar jogban is ismert alternatív vitarendezési törvénykezés lehetővé teszi a saria alkalmazását. Lehet, hogy ez még nem általános, de valamiért már lehetségessé vált, ami nyugtalanító egy nem rasszistának is.
Paár Ádám fontosnak tekinti a „lelki integrációt”. Példaként a sikeresen integrálódók bemutatásának jótékony hatását említette. A mai tömeges bevándorlás veszélyeinek fényében ez nagyjából annyit segít, mint a pártállam idején az „új típusú ember” eszménye.
Lassan mindannyian tanúi lehetünk egy politikai földcsuszamlásnak. Ennek előidézésében a korlátlan befogadás lehetetlen követelményét erkölcsi kötelességként előírni akarók is szerepet játszanak a hamis, ezért elriasztó valóságlátásukkal. Az Európai Unió irányítói most megpróbálják hatalmas anyagi támogatások és politikai engedmények árán a környező, önkényuralmi vonásokkal rendelkező államokra testálni az unió külső határainak a megvédését. Például Törökországra. Ahelyett, hogy erről maguk gondoskodnának. Ennek súlyos következményei lehetnek: a nácizmussal szembeni, 1938-ban uralkodó chamberlaini „mérséklés” agyalágyult politikájára emlékeztet. A belpolitikai eredmény borítékolható. A mag-Európában a határozottabb rendszabályokat szorgalmazó jobboldali pártok kerülnek kormányra. Ez még nem baj, hiszen jobboldalinak és konzervatívnak lenni is ugyanolyan demokratikus, mint baloldalinak és liberálisnak. Kelet-Európában azonban a szélsőjobb kerül még inkább helyzetbe. Magyarországon Orbán végzetesen stabilizálja a hatalmát. Ennek még nagyon meg fogjuk inni a levét. Jobban, mint ahogy most gondoljuk.
A szerző író
**
Köszönöm Ungváry Rudolfnak, hogy reflektált a cikkemre. Sok tekintetben egyetértek a szerzővel. Én is veszélyesnek tartom a párhuzamos társadalmak kialakulásának folyamatát, amelyik destabilizálja a kontinens számos államát. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy az európai muszlimok és nem muszlimok jobban megértsék egymást, és tudomást vegyenek egymás fájdalmáról. Amikor iszlamofóbiáról írtam, Étienne Dinet és Sliman Ben Ibrahim könyvének állításait idéztem. Ők úgy érezték, hogy Franciaország nem hálálta meg muszlim katonái véráldozatát, és a francia állam vezetői nem értik a muszlimok fájdalmát. Ez az ő érzésük volt. A „fóbia” szó használatának jogosságát lehet vitatni, de a mögötte meghúzódó tudattartalomról beszélni kell. Ahhoz aligha fér kétség, hogy számos nyugati fejében végzetesen összeolvadt az iszlám vagy általában a „Kelet” a „vaddal”, a „civilizálatlannal” (ahogyan Edward W. Said Orientalizmus című művében bemutatta).
Egy szóval sem írtam, hogy hallgassunk „a különbségről, mely az iszlámot és a mai euroatlanti kultúrát politikailag elválasztja”, és nem érzem úgy, mintha az „aggódókat” kritizáltam volna. Mindenki félelme méltánylandó, és tiszteletben kell azt tartani. De úgy látom, manapság túl sokat foglalkozunk azokkal a tényezőkkel, amelyek szétválasztják az iszlámot és a nyugati civilizációt, és keveset beszélünk arról, ami összeköti őket. Nem kell tagadni a kölcsönös történelmi traumák létét, de törekedni kell egymás jobb megértésére. Már csak azért is, mert ha valami megállíthatja az iszlám radikalizmust, akkor az nem a muszlimellenesség, hanem egy „európai iszlám” (megőrizve persze a felekezeti tagolódást), amely teljesen belesimul az európai liberális demokráciákba. Ma minden szociális, gazdasági és mentális tényező ennek kialakulása ellen hat. Nem árt tudomásul venni: embermilliók nem fognak elmenni (főleg, hogy nincs hová menniük). Úgyhogy muszáj támogatni az európai muszlim–nem muszlim párbeszédet, és az első lépés az, hogy megértsük egymás fájdalmát.
Paár Ádám
