A fekete populizmus

Ha volt esély arra, hogy a feketék és fehérek szegényei összefogjanak, akkor ez a korszak volt az. Az amerikai polgárháborút követő negyedszázad során a farmerek szervezkedtek, fehérek és feketék egyaránt, követelve a vasúti szállítási díjak csökkentését, a nagybirtokosok és földspekulánsok megregulázását. A farmerek nem várhattak segítséget a kormányzattól, mert a szabad verseny doktriner értelmezése miatt a kormánynak nem volt joga támogatni a hazai termelőket, még válság esetén sem. Ám a szabad versenyes kapitalizmus nem várt ellenállásra talált a farmerek és a munkások részéről.

Felmerült a kérdés, milyen álláspontot foglaljanak el a farmerszervezetek a fekete lakossággal kapcsolatban. Milyen legyen a kapcsolat a fekete farmerekkel, tekintettel a közös gazdasági érdekre és a közös ellenfelekre? Ebben a kérdésben délen egy törésvonal húzódott a farmermozgalom elitjét alkotó, tanultabb farmerek, lelkészek, ügyvédek és a mozgalom bázisa között. Theodore Saloutos történész, a farmermozgalmak elismert kutatója így jellemezte a déli farmereket a Farmermozgalom Délen 1865–1933 című könyvében: „a fehér kisfarmer társadalmi és gazdasági attitűdjei négerellenesek, külföldiellenesek, antiszemiták, antimonopolisták voltak, szemben álltak mindennel, ami fenyegette a biztonságukat. Gyakran fundamentalista volt vallási tekintetben, elfogult és szűk látókörű a véleményében, és gyanakvó, ha nyíltan nem is ellenséges, a nagybirtokosokkal szemben.” Délen a helyzetet nehezítette a polgárháború és a letiport Konföderáció fájdalmas emléke, a vesztesek gyásza, amellyel a volt rabszolgatartók pártja, a Demokrata Párt reakciós irányzata képes volt manipulálni a szegény fehér kisfarmereket, és a feketék, valamint az északi „jenkik” ellen fordítani frusztrációjukat, gazdasági elégedetlenségüket.

Marabu rajza

A farmermozgalmak vezetői őszintén képviselték a faji ellentéteket felülíró összefogást. Olyanok támogatták a fehérek és feketék együttműködését, mint James B. Weaver, a Néppárt 1892-es elnökjelöltje, a Georgia államból való Tom Watson jogász és újságíró vagy David Wyatt Aiken, a Konföderáció volt ezredese, a Mezőgazdaság Patrónusai nevű szervezet alapítója. A Mezőgazdaság Patrónusai, más néven Udvarház nevű, 1867-es alapítású farmerszervezet vezetői azt az elvet képviselték, hogy az egyes szervezetekre bízzák, be akarnak-e vonni feketéket.

1886-ban megalakult a Színes Bőrű Farmerek Nemzeti Szövetsége, amely szervezetileg az 1877-ben alakult Farmerszövetségi Mozgalom külön ágát képviselte. A szervezést egy Humphrey nevű fehér lelkész vállalta. 1890-ben a fekete farmerszervezet már 1,2 millió tagot számlált, vagyis a Farmerszövetségi Mozgalom csaknem egynegyede fekete volt. Ez meglepőnek tűnhet, de valójában logikus: a fekete farmerek, boltosok, tanárok, munkások elégedetlenségét nem lehetett leszerelni a „régi Dél” nosztalgiá­jának élesztgetésével, ahogyan az sokszor sikerült a fehér kisfarmerek esetében. Watson nyíltan kiállt a feketék szavazati joga mellett, és egy H. S. ­Doyle nevű fiatal fekete lelkészt vett maga mellé tanácsadónak, magára haragítva déli honfitársai többségét. Sok déli farmerpolitikus a Ku-Klux-Klantól való félelmében sem merte a fajok egyenlőségét hirdetni. Egy fekete populista politikust éppen Watson államában, Georgiában gyilkoltak meg a házában az 1892-es elnökválasztási kampány során.

A populizmus volt az utolsó olyan agrárdemokrata irányzat, amelynek talaján a fehér és fekete mezőgazdasági népesség össze tudott fogni. A XX. században a gazdasági szerkezet átalakult, az amerikai lakosság egyre nagyobb része költözött városokba. A nagyvárosokban sem szűnt meg az előítéletesség, sőt a nagyvárosi tér még láthatóbbá tette a feketék elnyomottságát és diszkriminációját. Mindez egyenesen vezetett a polgárjogi mozgalmak megalakulásához, amelyek felemelték és urbánus térbe vitték a populisták által kényszerűen elhagyott zászlót, és végre rátűzték a szociális igazságosság mellett a faji egyenlőséget is. Kérdés, hogy ma lesz-e új, békés polgárjogi mozgalom, amely képes összefogni a kapitalizmus fehér és fekete veszteseit a zsákutcába vezető szeparatizmus helyett.

A szerző történész, politológus