Az erőszakmentes ellenállást a palesztinai esszénusok és ebioniták is meghirdették, de maga a fogalom Gandhi találmánya. Központi fogalma az ahimsa, az erőszak nélküli politikai harc. A Nagy Lélek tanítása szerint az elnyomottak és megszomorítottak a szabadságukat nem fegyver, belháborúk, gyilkosságok útján, hanem békés eszközökkel, felvonulásokkal, tüntetésekkel, bojkottokkal, sztrájkokkal, éhségsztrájkokkal, az államhatalommal való együttműködés megtagadásával képesek elérni. Erkölcsi fölényük a lelkierőn alapul, erényük az önmegtartóztatás és önfegyelmezés, az igazság keresése, a félelem legyőzése.
A modern kori ősforrás persze Tolsztoj. Konrád György barátom szerkesztette valamikor még mint orosz szakot végzett filosz az összes műveit, amelynek utolsó, 15. kötetében olvashattam a következő naplóbejegyzést: „A rossznak nem szegülni ellen erőszakkal nem annyit tesz, mint egyáltalán nem szegülni ellen a rossznak, hanem nem erőszakkal szegülni ellen.”
Lehetetlen nem felfedezni Tolsztoj hatását Gandhinak ezen szavaiban: „Az igazság akkor is megáll, ha nyilvánosan nem támogatják. Önmagában létezik… Az igazságtalanságot igazsággal győzöm le, és azáltal, hogy ellenállok az igazságtalanságnak, diadalt aratok minden szenvedésen” a passzív ellenállás útján. „A passzív ellenállás kétélű kard: használható bármely élével; megáldja azt is, aki használja, és azt is, aki ellen használják.” Martin Luther King is Gandhi tanítványának vallotta magát, s a passzív ellenállás jelszavával állt az apartheid ellenes mozgalom élére.
Szamizdatban adtuk ki Thoreau A polgári engedetlenség iránti kötelességről szóló írását is.
Ők jártak a fejemben, amikor a József nádor téren a NAV vezetőinek felmentését, vizsgálódást és felelősségre vonást követeltünk.
Hétfő este volt, a zsúfolásig telt téren a tüntetők kedves szavakkal üdvözöltek, miközben partneremmel az Örkény színházba siettünk, ahol Schiller Stuart Mária című darabját játszották. A szünetben odajött hozzánk a színházi ügyelő, és elmesélte, hogy magukat rendőröknek nevező urak, civil ruhában, kérdezték tőle, hogy a színházban vagyok-e, és személyesen is meg akartak győződni arról, hogy a nézőtéren ülök-e. Ettől végül eltekintettek, de biztos, ami biztos, megkérdezték, merre van a vészkijárat, amerre vész esetén távozhatnék. Hozzátették, hogy erre azért kíváncsiak, mert a személyes biztonságomért felelnek. Ilyen előzékeny figyelemben utoljára a 80-as években volt részem.
Thoreau Valdenjének sorait egy tóparti kalyibában vetette papírra, miközben – mivel nem volt hajlandó adót fizetni – börtönbüntetés várt rá: „A kormányok azt tanúsítják, milyen sikeresen rá lehet szedni az embereket, sőt, hogy még önmagukat is rászedik a maguk hasznára. Remek dolog ez, el kell ismernünk… Vannak igazságtalan törvények – érjük be azzal, hogy engedelmeskedünk nekik? Vagy próbáljuk meg orvosolni őket. Vagy csak addig engedelmeskedjünk nekik, amíg az orvoslásuk nem sikerül. Vagy szegjük meg máris őket?”Majd kimondja a fundamentalista igazságfelfogás metaforikus téziseként: „Hisz minden ember, aki felebarátjánál igazabb, eleve egy főnyi többséget képvisel.” Vajon mire mehetünk ma ezzel az „egy főnyi többséggel”, mit érhet el az ellenzék, ha szolidáris?
Intenzív dialógusra van szükség. Ez pedig akkor alakul ki a különböző tiltakozó csoportok, a tüntetések résztvevői és szervezői között, ha intézményesül közöttük a szolidaritás. Például szervezett tiltakozással és hatékony jogvédelemmel kell kiállni az olyan meghurcolás ellen, amilyenben a NAV-os Horváth Andrásnak vagy a Szabadság téren Mécs Imrének, Magyar Fruzsinának és másoknak részük volt. Többet érdemelnek, mint jó szavakat és lájkolást a Facebookon. El kell menni az őket zaklató hatóságok (a rendőrség, az ügyészség stb.) elé tiltakozni, ahogy eddig is tettük sokan, ám sokkal szervezettebb formában. Jogsegélyt kell szervezni mindazoknak, akiket a véleménynyilvánításuk miatt zaklatnak, diszkriminálnak, kriminalizálni próbálnak.
A „mindenkinek” (avagy válogatás nélkül) a legfontosabb axióma. Amit javasolok, az a lengyel KOR (a Társadalmi Önvédelmi Bizottság, 1976) tevékenységére utal vissza, ami nagyon hatékony volt. Ám ha épp a lengyel tapasztalatok alapján végiggondoljuk, mire is lenne szükség ahhoz, hogy ez a jogsegély – amit bizonyos esetekben a TASZ és a Helsinki Bizottság is nyújt – mindazokat elérje, akiket üldöznek, eljutunk egy „ernyőszervezet” létrehozásának szükségességéhez. Létezik már a tüntetők kerekasztala. Ez a laza formáció alkalmas lehetne rá, hogy begyűjtse az információkat, és megszervezze – nemzetközi segítséggel – a jogsegélyt. Jó lenne, ha nagy tekintélyű, európai hírű jogászok mondanák ki ezen esetekről, hogy messziről bűzlenek.
Mindig elsősorban azt kell keresnünk, ami közös a tiltakozó szervezetekben. Arra kell építenünk, ami bennünket összeköt. Igaza van Kis Jánosnak, amikor azt mondja, tudomásul kell venni, hogy létezik egy erős liberális politikai kultúra és tradíció Magyarországon. Ennek a liberális elkötelezettségnek a legszebb példái azok a tiltakozások voltak, amelyeket különböző meggyőződésű emberek szerveztek a 80-as években – például a határainkon kívül élő kisebbségek vezetőinek védelmében és az emberi jogok magyarországi megsértése miatt. Arra a jogvédelemre is gondolok, amelyet az ellenzékhez közel álló jogászok – például Dornbach Alajos – nyújtottak. A New York-i székhelyű Helsinki Watch a nemzetközi nyilvánosságot használva állt ki mellettünk, jogászt, ügyvédet küldött Pákh Tibornak és nekem is, amikor rendőrveréssel vádoltak.
A Demokratikus Ellenzék nemcsak a romák egyenjogúságáért állt ki, nemcsak a szegényeket támogató alapot hozta létre, hanem egymásért is kiálltunk, és hálásak voltunk, amikor a működésünket a SZER mellett az Amnesty International és más jogvédő csoportok is védelmükbe vették. Ezt a védőhálót ma is össze kellene csomózni. A maffiaállam tart ettől. Tartson joggal!
A Habermas által képviselt felfogás szerint igen tágan kell értelmeznünk azt a területet, amelyen belül a legitimitás kérdése a modern társadalmakban felmerül. A korábban a – hagyomány vagy a személytelen piac által irányítottnak vélt – társadalmi formákat, gyakorlatokat, normákat és mércéket, egyre inkább és okkal társadalmi megállapodások eredményének tekinthetjük. Ha ezek a társadalmi megállapodások szemben állnak azon személyek akaratával, akikre vonatkoznak, e személyek vagy misztifikálni fogják ezeket a megállapodásokat, s ily módon csökkentik a saját személyes szabadságukat, avagy gyűlöletes kényszert látnak bennük. Az állam legitimációja – és rendfenntartó cselekvési képessége – attól függ, mennyiben képes hozzáigazítani a megállapodásokat az állampolgárok akaratához, amely vitákban, demokratikus folyamatokban formálódik.
A jövedelem újraelosztása a költségvetésen keresztül, a munkaidő és a szabadidő szerkezete, a fogyasztás szintje és társadalmi összetétele, az adózás mértéke és módja, a természeti környezet állapota, a nemek közötti egyenlőség kérdése, a szülő–gyermek közötti kapcsolat, a szegényekhez és a kisebbségekhez való viszony, mind-mind olyan társadalmi kérdések, amelyek korábban nem tartoztak az akarat, megállapodás, politika és a legitimáció fogalmi témakörébe, de Habermas felfogásában ide tartoznak.
Ebből az következik, hogy helytelen volna a politikai legitimáció kérdését az állam működésének alkotmányos elveire szűkíteni. Ám ha csakis az alkotmányos berendezkedésünk keletkezéstörténetét vizsgáljuk, akkor is megállapíthatjuk, hogy a „posztkommunista maffiaállam” nem legitim formáció.
Az alaptörvények keletkezését egyetlen mértékadó jogtudós, nemzetközi szervezet – köztük a Tavares-jelentést tavaly nyáron elfogadó Európai Parlament – sem tekinti a kifejezés tágabb értelmében legitimnek. A mai kurzus alkotmánya egy kicsiny és a leválthatatlanságról ábrándozó csoport, a tágan vett maffiacsalád magját alkotó, a „rokonokra hajazó” szövevény uralmi akaratát tükrözi. Az ország javait saját tulajdonaként kezelő gátlástalanságuk intézményesíti a lopást.
Jellemző közéleti epizód a koncon kitört marakodás Simicska és a „család” más tagjai között, akiket a „gazdájuk” azzal zsarol meg, hogy elindul Veszprémben az időközi választáson. Mérget veszek rá, hogy nem fog elindulni, de a visszalépésért cserébe be fogja nyújtani a számlát. A képviselőknek vagyonbevallást kell benyújtaniuk, amitől a Simicskák annyira tartanak, mint ördög a szentelt víztől. Egy angol miniszterelnök mondása jut eszembe erről is: ezeket semmi más nem tartja össze, mint hogy a „pokolban adtak egymásnak randevút”.
Az utca kiáltásai messzire elhallatszanak. A sokak által üvöltött „Orbán, takarodj” már a „maffiacsaládon belül” is riadalmat kelt. „Ki veszi el a megtakarításainkat? Csak a Fidesz!” „A lopás akkor is lopás, ha törvényt hoznak róla” – olvashattam egy magasra emelt transzparensen. Mindenhonnan azt hallom, a minisztériumokban körlevélben kérdezik az alkalmazottakat, tudnak-e „az amerikai követség hírszerző akcióiról”, számoljanak be azokról az esetekről, amikor hivatalukban keresték fel őket a követség alkalmazottai, avagy netán kollégájuk járt volna az Egyesült Államok nagykövetségén.
Fortélyos félelem igazgat, látványosan bomlik a posztkommunista kurzus. Az állami hivatalok eresztékei szivárognak, a kurzus bizalmi emberei kapcsolatokat keresnek a civil oldalon, hogy biztosítsák magukat. Abban bíznak, hogy ez egy következmények nélküli ország, ám a NAV eddig felfedett ügyei arra mutatnak, hogy nem egészen. A rendszer úgy fog elolvadni, mint a fagylalt a forró pesti aszfalton. Thoreau csüggedt lelkületű honfitársait arra biztatta: „Adjuk le a teljes szavazatunkat, ne csak egy darab papírt, vessük latba egész befolyásunkat. A kisebbség tehetetlen, amíg a többséghez igazodik. Így még csak nem is kisebbség. De ha teljes súlyával opponál, akkor ellenállhatatlan.”
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
