A Jobbik beszédmódjában felismernek olyan fordulatokat, amelyeket hétköznapjaikban ők is használnak, bár értelmükön nem gondolkoznak. Azok az ő világukban reflektálatlanok maradnak. Szinte percenként hivatkoznak lógenitáliákra, de ahhoz kötődő ajánlásaik mibenlétén nem gondolkodnak. E nyelvi fordulatokat vissza kell és lehet is szorítani, de az általános kommunikációs kultúra, amelyet ma jobb híján populizmusnak nevezünk, nem tűnik el.
Közben a mai ellenzék – vagy csak a médiakörnyezete – még mindig mások álmait ismételgeti.
Annak idején a rendszerváltóknak itthon nem kellett harcolniuk a hatalomért. Így beleszerettek a racionális, észérvű politika mítoszába. Amit akkor s ott ők, egyébként is értelmiségiek, jelenítettek meg.
Azokat pedig, akik úgy gondolták, hogy a politika kulturális játék, amely azonosságokról, álmokról, félelmekről, bosszúról, ígéretekről szól, megvetették és „populistaként” lepontozták, mert számukra váratlanul vetélytársként veszélyessé váltak.
A magyar politikai célközönség alapvetően boldogtalan.
Újabban több nagyvállalkozás próbálja a világ boldogságállapotait összemérni. Általában sok mutatót vesznek tekintetbe: egészség, ökoállapotok, munkakészség, erőnlét, a napi félelmek szintje, a különböző csoportok összetartása, a konfliktusok formái, bizalom/bizalmatlanság. Az egyes mérési módszerekről lehet vitatkozni, de bárhogy mérünk, lényegében ugyanazt az eredményt kapjuk, a dobozunkból nem tudunk kimászni.
A Happy Planet Index 2012-es jelentésében, ahol a mérőszámok nagyobbrészt ökológiaiak-egészségiek, mi a 104. (ENSZ-tag-) állam vagyunk. Előttünk van a környékről mindenki: Ausztria, Lengyelország, Románia. Szlovákia, Csehország, Ukrajna.
Az OECD Jobb Élet Indexében 2011-ben a 34 tagállam közül a 30. helyen voltunk. Különlegesen rosszak az eredményeink a 2010–12-es időszakra a 2013-as World Happiness Reportban. Ott 135 ország közül a 104. helyen állunk. Közvetlenül előttünk Banglades és Laosz, mögöttünk India. Az összes többi közép-európai ország a 40–45. helyre került.
A „régi európaiak” mindegyik mérési kísérletben „boldogabbaknak” tűnnek az újaknál. Nem segít bennünket a „történelmi felszabadulás” effektusa, a régi rendszer halála, az EU-tagság. Mi pedig még a többi „újnál” is rosszabbul állunk. Szó sincs hirtelen, váratlan összeomlásról 2010 után.
A mutatók legalább tizenöt éve folyamatosan romlanak.
A közérzet nem váratlanul szakadt be. ’89-ben persze szinte senki sem ragaszkodott a pártállamhoz, és a képzettebbek, akik értették, miről van szó, örültek Európának. De a Jobbik törzstáborába a vesztesek tartoznak. Közülük is a hirtelen vesztesek. Az összeomlott ipartelepek és állami szolgáltatások egykori alkalmazottjai, a falujukban kisebbségbe kerülő öregek és aggódó gyermekeik, a széteső elővárosok lecsúszástól rettegő, vagy már le is csúszott lakói. Vagyis a boldogtalanok között is potenciálisan a legboldogtalanabbak. Akikhez a progresszisták 1989 után igazából nem is szóltak. Persze, alattuk ott vannak a mélyszegények, de hát ők mind ez idáig a magyar politizálásnak legfeljebb tárgyai voltak, alanyai soha.
Hogyan lehet érvelni, politikát csinálni a boldogtalanok között? S különösen a Jobbik zsákmányává lett újboldogtalan milliőben? Felülről nevelgetni, bölcs tanácsokkal irányítgatni – ahogyan azt politikusok a 2000-es években elképzelték, láthatóan nem lehet. Összekacsintani? Azt nem tűri az européer ellenzéki törzsválasztó, és kiröhögik a boldogtalanok. A hatás nulla, s mindenki rosszul érzi magát tőle.
De összerakható egy olyan tisztességes nyelv, amit ez a célközönség is megért(het). Tudom, nem megy ígéretek nélkül. De a közönség talán még mindig várja, hogy valami számára lefordíthatót halljon. Hogy legyen legalább egy kis lámpás az alagútban (ha nem is fény a végén). Az ellenzék alapötlete, hogy először menjen Orbán, s utána majd meglátjuk, politikailag, tudjuk, indokolt, de lent értelmezhetetlen. Más ellenzéki üzenet pedig nincs a piacon. Így roppant nehéz. Ugyanakkor választ valós kérdéseire a Jobbiktól és a radikális Fidesz-csoportoktól eddig senki sem kapott. De már kezdtek hozzászokni a válaszpótló szövegek csomagolásából áradó bűz kábító hatásához. S félő, hogy hamarosan enélkül el sem tudják majd képzelni a politikát. S akkor mi lesz? Valamilyen uniós szerv a demokrácia nevében feloszlatja a számára elfogadhatatlan magyar parlamentet? Egyelőre, ugye, ez még elképzelhetetlen…
*A szerző szociológus
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
