Elemzésünkben arra a kérdésre szeretnénk választ adni, amit eddig még senki sem tett föl: hogyan lehetséges, hogy a kormányoldal a német megszállás áldozatainak emlékművével a társadalmi kohézió megteremtését szolgáló közös emlékhelyet szeretne létrehozni, egyúttal mégis megoszt? Minket tehát ez a kettősség, ez az ellentmondás és annak miértje izgat; megérteni, s nem igazságot hirdetni szeretnénk.
Kezdjük azzal, hogy ez az emlékmű a Fidesz történelem-, illetve emlékezetpolitikájának a megnyilvánulása. Ennek – miként egyetlen ilyenfajta politikának – sem a megismerés, vagy az igazság a célja. Ezért erre az emlékműre is áll: nem objektivitásra törekszik, hanem közös identitás megteremtésére; legitimitása pedig nem a múlt valóságának való megfelelésen alapul, hanem például a társadalmi emlékezetnek való megfelelésen.
Ez az emlékezet azonban nem adott, hanem képződő, valamint nem egységes és egynemű, hanem sokféle és sokarcú, egymással ellentétes, egymásnak ellentmondó, egymást kizáró emlékezetek által szabdalt. Ezért bár az emlékezetpolitika (az emlékezés és felejtés politikája) arra irányul, hogy közös emlékezetet és ezzel közös identitást teremtsen, de semmilyen emlékezetpolitika nem képes teljes mértékben kisajátítani, homogenizálni, maga alá gyűrni, uralni, ellenőrizni az egyéni és a társadalmi emlékezetet.
Az emlékezetpolitika kérdése így ez: hogyan lehetséges (hogyan jöhet, hogyan hozható létre) közös emlékezethely? Avagy, másképpen fogalmazva, ez: hogyan lehetséges (hogyan jöhet, hogyan hozható létre) közösség a másságban? A német megszállás áldozatainak emlékművében testet öltött történelempolitika egyfajta választ ad erre a kérdésre, éspedig a nemzet mint áldozat és ezzel a nemzet mint egységes (homogén és osztatlan) közösség konstrukciójával.
Ebben a válaszban az a XIX. századi eredetű nacionalista nemzetkoncepció érhető tetten, amely szerint a társadalmi kohézió elképzelhetetlen egységes nemzet, a nemzet pedig egységes nemzeti identitás és az azt konstituáló egységes kollektív emlékezet és elbeszélés nélkül. Ez utóbbi és így az előbbi sem jöhet létre azonban másképp, mint az aktív felejtés különféle stratégiáival, például az egységnek ellentmondó, azt megkérdőjelező, aláásó emlékek és elbeszélések zárójelbe tételével, kizárásával.
A német megszállás áldozatainak emlékműve pontosan ezt teszi: a nemzet mint áldozat (mint egység) konstrukciójában némaságra vagy hallgatásra ítéli azokat az emlékeket, amelyek megkérdőjeleznék és aláásnák a nemzet (mint áldozat) egységét. Így ez az emlékmű egy olyan nemzeti (emlékezet)közösséget reprezentál, amely minden áldozatot elismer és magába fogad, ha a nemzet mint áldozat (nemzeti identitást konstituáló) egységét megkérdőjelező és aláásó áldozatok hallgatnak, azaz emlékeikkel és elbeszéléseikkel nem bontják meg ezt a hallgatást föltételező (nemzeti) egységet (és identitást).
Másképpen fogalmazva, ez az emlékmű egy olyan nemzeti (emlékezet)közösséget reprezentál, mely nem ismeri el és nem fogadja be az áldozatok perspektíváját és emlékezetét a maguk másságában, hanem azok elismerését és befogadását föltételhez, nevezetesen hallgatáshoz köti. Ám pontosan ez az, amiért ez az emlékmű mint nemzeti emlékhely kudarcra ítéltetett – legalábbis a társadalmi kohéziót illetően mindenképp. De akkor mégis miért ragaszkodik, de legalábbis nem mond nemet a kormányoldal erre az emlékműre? Válaszunk tömören és röviden így szól: a Fidesz jobboldali-nacionalista arculatú antikommunista identitása, vagyis anti-posztkommunizmusa miatt.
Ez magyarázza azt, hogy amikor a Fidesz 2010-ben elérkezettnek látta és láthatta az időt arra, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon a posztkommunizmussal, vagyis hogy rendszert váltson, akkor ez a program magába foglalta a nemzetközpontú és nemzetelvű emlékezés (és történetírás) újra dominánssá vagy hegemónná tételének, valamint a „bűnös, fasiszta nemzet” stigmájától meg- és fölszabaduló, önbecsülést visszaadó, pozitív nemzeti identitás megteremtésének a programját. (E program keretében jött létre a Veritas Történetkutató Intézet, s született meg a szovjet hősi emlékművel szemben fölállítandó német megszállás áldozatai emlékművének terve.)
És ez magyarázza azt, hogy a kormányoldal ragaszkodik, de legalábbis nem mond nemet erre az emlékműre, és hogy ezt az emlékművet mint nemzeti emlékhelyet nemigen tudja másképp elképzelni és elgondolni mint egységes (homogén és osztatlan) nemzeti emlékezet helyeként, vagyis az áldozatok emlékeinek a nemzet mint áldozat egységébe való asszimilálásaként. Ám pont ezért ez az emlékmű mint a társadalmi kohézió megteremtését szolgálni hivatott nemzeti emlékhely születésének pillanatától fogva kudarcra ítéltetett.
A magyar holokauszt traumája után ahhoz ugyanis, hogy egy emlékmű a holokauszt valamennyi áldozatának emlékműve és a társadalmi kohézió megteremtését szolgáló nemzeti emlékhely lehessen, nélkülözhetetlen lenne az áldozatok emlékeinek feltétel nélküli befogadása a nemzeti emlékezetbe. Ez utóbbit azonban a Fidesz vonakodik megtenni. Részben azért, mert ezzel dekonstruálná azt a rendszerváltás után, döntően a múlt használatával zajló politikai küzdelemben újjászülető jobboldali konstrukciót, amelyet a politikailag használható múlt nélküli, de magát versenyképes, önálló politikai szereplővé és a jobboldal vezető erejévé csinálni akaró Fidesz magáévá tett.
E konstrukció így szól: a két világháború közötti magyar keresztény-nemzeti hatalom nem kacsintott vagy fonódott össze a szélsőjobboldallal, hanem a cezúrát jelentő német megszállásig az adott körülmények (lehetőségek és kényszerek) között mindent megtett a nácik és az egyre brutálisabb követelésekkel előálló hazai szélsőjobboldal leszerelésére, hatalomátvételének és az azzal járó következményeknek a megakadályozására. Részben pedig azért, mert ezzel dekonstruálná a nemzet mint áldozat egységkonstrukcióját, ami abból az imént leírt konstrukcióból fakad, mely a keresztény-nemzeti politikai tradícióból vállalható és folytatható tradíciót csinált, s mely a Fidesz politikai identitásának konstitutív eleme.
De csak egyik konstitutív eleme. Így az, hogy a Fidesz ne vonakodjék a magyar holo kauszt áldozatainak a nemzet mint áldozat egység konstrukcióját dekonstruáló szempontjainak és emlékeinek föltétlen befogadásától, azon is múlik, hogy identitásának melyik eleme lesz a meghatározó. Ez viszont nem csak a Fideszen múlik, s ez nem csak a Fidesz ügye. Mert a kérdés, mely (még mindig) nagyon komoly válaszra vár, így szól: Hogyan lehetséges (hogyan jöhet, hogyan hozható létre) közösség a másságban? És mert erre a kérdésre választ kell adnunk: nem lehet nem válaszolni, s csak mi magunk válaszolhatunk.
A szerző Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa
Cikkünk az elemzés rövidített verziója, a teljes írás megtalálható a szervezet honlapján: www.meltanyossag.hu.
*Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában
