Lehetséges, hogy azért, mert ő is tudja, hogy április 6-án lejár a szabadságharcos retorika szavatossága – de inkább azért, mert már maga az EP-jelölti névsor is árulkodó lenne, olyasmiről mesélne, amivel nem lehet választást nyerni (nemhogy európait, de valószínűleg magyar parlamentit sem). Mióta Orbán Viktor 2010-ben ismét hatalomra került, és némi hezitálás után belevágott a totális unortodoxiába, azóta találgatja a „gondolkodó kisebbség”, hogy létezik-e valamiféle mesterterv (már azon túl, hogy begyűjteni minden pozíciót, pénzt és erőforrást, amit ennyi idő alatt lehet). Van-e valamilyen logikai lánc, amelyre a sokszor egymásnak is ellentmondani látszó pénzpiaci, energetikai, belgazdasági és politikai lépések sora felfűzhető.
Olyasmi, ami egyszerre magyarázná az egypárti alkotmányt, a közszolgálati média pártszolgálativá züllesztését, a trafik- és földbotrányokat, a mindent vivő Közgépet, a Malév bedöntését, a Szurgut kiebrudalását és az INA feladását, az orosz részvételű atomerőmű-bővítést, meg az összes csatát, sérülést és veszteséget, amelyet az értelmetlennek tűnő konfliktusok miatt kénytelenek voltak fölvállalni. Az ország legnagyobb koponyái közül is jó néhányan keresgélték a választ, némelyik talán meg is találta, de kimondani alig merte valaki, mert amennyire kézenfekvő, annyira ijesztő. Még Bojár Gábor is csak odáig ment el (a HVG-ben): „Vak, ki nem látja, hogy Magyarország rohamosan távolodik Európától, politikai berendezkedésében, értékrendjében és most már gazdasági kötelékeiben is. Sok mindenért lehet bírálni az EU-t, de látnunk kell, hogy vezérünk elsősorban saját hatalma korlátait nem szíveli benne. Keletben látja a jövőt,mert keleten erős kezű határozott vezetőt, míg az EU-ban általa feleslegesnek vélt intézményes kontrollokkal terhelt, ezért örökös egyeztetésekre és kompromisszumokra kényszerülő, nehézkes, elöregedett és hanyatlásra ítélt rendszert lát. Azt hiszi, függetlenségünket (elsősorban persze saját korlátlan hatalmát) védi, amikor a Nyugat és a Kelet befolyásának kiegyensúlyozása jegyében – teljes energiafüggőségünk felkínálásával – Putyin karjaiba löki az országot.”
A végkövetkeztetésig Bojár sem jutott el: annak rögzítéséig, hogy az „elmúltnégyévnek” csak akkor volt értelme, ha a Fideszben reális lehetőségként számolnak az EU elhagyásával és azzal, hogy – nem Magyarországnak, hanem a gazdasági és politikai hatalmat 2010-ben monopolizáló csoportnak – jobban megéri kilépni, mint bent maradni. Éppen ez az, amit rajtuk kívül szinte senki nem mer komolyan venni: hogy jobban megéri. Ez az egyetlen ellenérv, ami elhangzik – mert magánbeszélgetések során, kocsmákban, szerkesztőségekben, horgászás közben vagy a családi ebédnél azért sokan eljátszanak a gondolattal. Egyetlen dolgot tudnak szembeállítani az egyre többeket kísértő látomással: hogy nem éri meg nekik.
Nem éri meg a Közgépnek, mert a bevételei döntő többsége uniós forrásokból származik. Nem éri meg Mészáros Lőrincnek, mert hiába tömte őt ki a felcsúti szomszéd több mint ezer hektár állami földdel, ha a hektáronként 60 ezer forint uniós agrárapanázs nem jön többé. Nem éri meg a frissen kistafírozott jó barátoknak, régi kollégistáknak és új földesuraknak, mert az országban legalább tíz éve nem épül semmi, amit nem az EU finanszíroz, és a fű sem nő ott, ahol nem az unió szórja a magot. Mindez igaz lehetett 2010-ben, de azóta volt négyévnyi kétharmad, és ma már nem feltétlenül igaz.
Négy esztendő alatt sem tudtak megszerezni mindent – energiaipart, vízszolgáltatást, hulladékkezelést, élelmiszer-kereskedelmet, mezőgazdaságot, üzemanyagot, dohányt és alkoholt –, aminek akkor is működnie és profitálnia kell, ha kilépünk, sőt akkor is, ha semmi más nem működik az országban, de amit tudtak, azt megszereztek, és a következő négy év már bőven elég lesz, sőt vélhetőleg nem is kell annyi. (És célszerű már most tisztázni: a földnek ma, főleg ha nagyobb darabokban van, nem az a legnagyobb értéke, hogy uniós támogatást lehet vele szerezni, hanem az, hogy élelmiszer – és adott esetben repce- vagy napraforgóolaj, azaz üzemanyag – terem rajta. A magyar föld az EU-n kívül, egy önellátásra berendezkedő országban talán még többet is ér, mint az unióban.)
Közben másoknál is ketyegett az óra. Az Olaf (az EU csalás elleni hivatala) ugyan talán a magyar ügyészségnél is lassúbb és tohonyább, de azért előbb-utóbb átvizsgálják a 2012-ben lefoglalt, hivatalosan nem a Közgép miatt, de a Közgéptől elvitt papírokat (meg a többi beadványt, például a püspökladányi vasút vagy az Abony–Fegyvernek autópálya ügyében). Egyszer az osztrák vagy a svéd Gripen-dokumentumokat is teríteni fogja valaki, és a friss aknákból is egyre több hever szerteszét. Az Orbán-kormány az elmúlt négy évben csupa olyan jogi, intézményi és gazdasági struktúrát hozott létre, amely uniós környezetben nem üzemképes. A kétharmad nemcsak ahhoz kellett, hogy a magyar szisztéma rendszeridegenül ugyan, de valahogy mégis a működés látszatát keltse, hanem arra is, hogy folyamatosan tesztelni lehessen (itthon és Európában) a határokat és a közeg rugalmasságát.
A mára láthatóan levont következtetés pedig egyrészt az, hogy odakünn a legfontosabb cölöpök elég szilárdan le vannak verve, ezért túl sokszor kellett engedni – az alkotmány, a sajtó, az egyházak, a bíróságok ügyében –, másrészt pedig az, hogy itthon Európával szemben is lehet sikerrel politizálni. Az utolsó teszt éppen a paksi ügy volt, és ez is azt mutatta meg, hogy a kézivezérelt médiával manipulált tömegnek – legalábbis annak a kétmilliónak, akivel a maradék nyolcat sakkban tartják – simán be lehet adni bármit, még azt is, hogy számunkra ezentúl Putyin jelenti a szabadságot, és mostantól az orosz reaktorok biztosítják az orosz energiaimporttól való függetlenségünket (ha a szükség úgy hozza, akár még békemenetet is lehet szervezni erre a kapitális ökörségre).
Az államigazgatás EU-mentesítése – az uniós szisztéma alapját adó régiók és kistérségek helyett a megyék és járások feltámasztásától az uniós pénzosztó hivatal, az NFÜ de facto felszámolásáig – nagyrészt megtörtént. (Négy év alatt az utóbbi volt az egyetlen, ahol az Orbán-kormány szembefordult a saját hivatalszaporító törekvéseivel.) Az itthoni székeket újraosztották, minden fontos kádernek lesz helye akkor is, ha véget ér a brüsszeli szaturnália – és nem is igazán jó buli kint maradni, ha egyszer az igazi aranybánya idehaza van, ahol a Tállai Andrásokból, a Papcsák Ferencekből, vagyis a másod-, harmadvonalból is könnyedén multimilliomos kiskirály lehet pár év alatt. Nem lúzerség ilyenkor odakint vívni az utóvédharcot az európai adminisztrációval?
Attól a pillanattól fogva, hogy Orbán megállapodott Putyinnal, minden készen áll a fordulathoz. Nyílt titok – az ügyletet a magyarnál sokkal reálisabban kezelő orosz sajtóban mindenképpen –, hogy a megegyezés nem az energiáról szólt, hanem az orientációról, a (szövetségi) kapcsolatokról, és, ami ezzel nálunk történelmileg mindig együtt jár, a finanszírozásról. Tízmilliárd euróval, meg az EU egyéb funkcióit átvenni kész oroszokkal (vö.: Brüsszel nem Moszkva) a spájzban még akkor is túl lehet élni a következő éveket, ha esetleg egyik pillanatról a másikra elzárulnak a brüsszeli csapok: a nagy infrastruktúraépítő cégeknek továbbra is lesz miből fizetni. Mármost hallani lehet róla, hogy Fidesz-győzelem esetén a teljes külpolitikai irányítás és a diplomácia át lesz szervezve a keleti nyitás jegyében: egy újabb nagy lépés annak érdekében, hogy a hálátlan és az orbánizmus nagyszerűségét felfogni képtelen Euró pát le- (vagy inkább vissza-) cseréljük a minket sokkal jobban megértő őshazára.
Ha így van, akkor az áprilisi választás nem a következő négy évről fog szólni (és nem is az előzőről), hanem a világrendszer-választás óta eltelt (ezer)huszonnégy esztendőről. És persze a XXI. századról, amit épp most készülünk ugyanúgy elveszíteni, mint az előzőt. Érdemes megint a magyar valóság legpontosabb jelenkori diagnosztáját, Orbán Viktort idézni (a történelmi hűség kedvéért: 2007-ből): „Hazugságok ipari méretű termelése, a hatalom eloldása az ellenőrzés pányvájáról, sutba hajított felelősség, intézményesített korrupció, maffiamódszerek. Demokrácia nélküli többpártrendszer, szociális válság, tömeges elszegényedés, munkanélküliség, eladósodás, kiszolgáltatott magyar gazdaság. Dobra vert ország. A független, szabad élet elfojtása, amerre csak nézünk.
Adókkal megfojtott kisvállalkozások, sorsukból kilábalni képtelen, máról holnapra élő kisemberek, tíz körmével hiába kapaszkodó, süllyedő polgárság. Nincstelenné, kiszolgáltatottá tett emberek, akik nem mernek felszólalni és kiállni az igazukért, mert a hatalomtól függ a másnapi megélhetésük. Hiába a NATO- és uniós tagság, ez nem a Nyugat, és nem a XXI. század. Ez a keleti élet, és a múlt század, amit húsz év óta próbálunk magunk mögött hagyni, de újra és újra elér, körülfon és visszahúz bennünket.”
A jobbikos Gaudi-Nagy Tamás már lépett is, kidobta a Parlament ablakán az Európai Unió zászlaját
