Közel ötven évig közlekedtek Szeged és a homokháti tanyavilág között a keskeny nyomtávú vasút szerelvényei. A XIX. század második felében szaporodtak meg és népesültek be a tanyák, amelyek egyszerre jelentették az alsóvárosi parasztcsaládok leszármazottainak otthonát és munkahelyét.
A legfőbb közlekedési és teherszállítási eszközük sokáig a lovas szekér volt, amellyel igen nehézkes volt eljutni a 20-40 kilométerre lévő városokba. Már a millennium idején fölmerült, hogy kisvasutat kellene építeni, amelyen a piacra lehetne vinni az árut, orvoshoz, iskolába, ügyet intézni az embereket, ám sok minden közbejött, így csak 1927-re épült meg a szegedi Rudolf térről induló, egyik ágán Pusztamérgesig, a másikon Ásotthalom-Halásztelekig vezető sínpár.
1975. augusztus 31-én szűnt meg rajta a közlekedés. Azon a vidéken több nemzedék életének lett elválaszthatatlan része – sokan azon jártak, még egyetemista korukban is. Hozta a szenet, téglát, rajta érkezett a tanyai tanító. Ha fütyült a vonat, ahhoz órát lehetett igazítani. Eleinte gőzmozdony húzta, később dízelmotor. Az 1970-es évekre árut már keveset, inkább ingázó diákokat és munkásokat szállított. Közülük is sokan átszoktak a sűrűsödő autóbuszjáratokra.
A Horthy-korszakban épült kisvasút még magán hordta a monarchiabeli mérnökök akkurátusságát. Az állomásokon állomásfőnök élt a családjával, akinek a munkaideje az első vonat érkezése előtt kezdődött hajnalban, és az utolsónak a távozásával végződött. Az állomásokon volt rakodóvágány, szeneskályhával fűtött, meleg váróterem, és szolgálati lakás az állomásfőnöknek. Szépen megmunkált fapadok, csomagtartók álltak a személykocsikban, még a ruhaakasztót is mívesen kidolgozták.
Politika volt abban, hogy annyira siettek fölszedni a síneket: a korszak döntéshozói azt remélték, a kisvonat megszűnése fölgyorsítja a tanyavilág elnéptelenedését. Most bezzeg lehetne idegenforgalmi célokra is használni – például meg lehetne látogatni rajta a nagyszéksósi vizes élőhelyet és bivalyrezervátumot.
 |
| Az állomás épületéből múzeum lett |
