1985 májusában a brit antarktiszi felmérésen dolgozó kutatók azzal sokkolták a világot, hogy bejelentették: óriási lyukat találtak az ózonpajzson az Antarktisz felett. A kutatók szerint az ózonlyuk kialakulásáért – pontosabban az ózonréteg drasztikus elvékonyodásáért – éppen a klórozott-fluorozott szénhidrogének felelnek.
Ha hagytuk volna, hogy a CFC-használat az 1970-es években megszokott trend szerint növekedjen továbbra is, az ózonlyuk már beterítené az egész bolygót
A Föld ózonrétege 15–30 kilométer magasságban öleli körül bolygónkat. Ez a három oxigénből álló molekula elnyeli a Napból származó, az életre halálos ultraibolya sugárzás legnagyobb részét. (Nyelje csak, mert az ultraibolya sugárzás az emberekben bőrrákot és szürke hályogot, a halaknál, békáknál és rákoknál pedig szaporodási problémákat okozhat, és még az óceáni tápláléklánc alján lévő egysejtű planktonokat is veszélyezteti.)
Egyetlen szabad klórmolekula akár százezer ózonmolekulát képes lebontani, ózonbontó teljesítménye mínusz 43 Celsius-fok alatt a legnagyobb. (A CFC-ket az 1920-as években fedezték fel, és a fagyasztáshoz, illetve a dezodorok és haj spray-k gyártásához használták.) A riasztó felfedezés nyomán gyorsan lépett az emberiség: 1987-ben megfogalmazták az „ózonréteg-károsító anyagok montreali jegyzőkönyvét”. A dokumentum 1989. január elsején lépett hatályba. Az egyezményben a CFC kivonásának fontosságát és az ózonréteg helyreállításának érdekében tett elvárásokat fogalmazták meg.
|
A CFC-gázok évtizedekig a légkörben maradnak
Reuters |
Az összefogás igazi eredményt hozott– gyakorlatilag megszűnt az ismert ózonkárosító anyagok kibocsátása. Mostani számítások szerint 2080-ra a bolygónkat körülölelő ózonréteg az 1950-es évek szintjére áll vissza. Azért lassú a javulás, mert a CFC-gázok lassan bomlanak le, évtizedeken át a légkörben maradnak. Az ózonréteg regenerálódása már 1995-ben elkezdődött, a rákkeltő ultraibolya sugarak mennyisége az utóbbi években csökkent a Földön.
Az ózonlyuk átlagos mérete 2013 szeptemberében és októberében 21 millió négyzetkilométer volt, szemben az 1990-es években átlagos 22,5 millió négyzetkilométerével. (Az eddigi rekordot 2000. szeptember 9-én észlelték, amely 29,9 millió négyzetkilométeres kiterjedést jelentett, ez nagyobb, mint Észak-Amerika területe.)
Paul A. Newman, a NASA goddardi űrrepülőközpontjának légkörfizikusa pár éve azt nyilatkozta a National Geographicnak, „ha hagytuk volna, hogy a CFC-használat az 1970-es években megszokott trend szerint növekedjen továbbra is, az ózonlyuk már beterítené az egész bolygót”.
A CFC-gázokról szóló egyezmény óta a most bejelentett négy gáz jelenti e vegyületcsoportban a legnagyobb veszélyt, bár az 1980-as évekig kibocsátott több millió tonna ózonkárosító gázzal összehasonlítva a 74 ezer tonnára taksált mennyiség kevésnek tűnik. Mégsem intézhetjük el egy kézlegyintéssel a jelenséget, mert a négy közül kettőnek a mennyisége a mai napig intenzíven emelkedik.
A növekedés pedig ellentmond az 1989-ben érvénybe lépett montreali jegyzőkönyvnek, mely az ózonréteget károsító gázok fokozatos kivonását rendelte el. A rejtélyes gázok pontos eredete még nem ismert, a forrásokat további kutatásoknak kell azonosítaniuk. A szakemberek feltételezése szerint a rovarirtók vagy az elektronikában használt tisztítószerek oldóanyagának nyersanyagairól lehet szó.
A lapunk által megkérdezett szakértő szerint a most „felfedezett” vegyületek elvileg régóta ismertek, hiszen alap- (leggyakoribb) változatuk szerepel a montreali jegyzőkönyvben, ebben tizenöt CFC-vegyületet sorolnak fel. Ezeknek a vegyületeknek azonban több izomerük is van, azaz ugyanaz a molekula más atomelrendeződésben is létezik, és emiatt eltérő módon viselkedik.
A jegyzőkönyv azonban úgy is értelmezhető, hogy például a CFC–113 nevű vegyület tiltása az izomerére (CFC–113a) is vonatkozik. Az elképzelhető, hogy a Nature Geoscience-ben ismertetett anyagok valamilyen köztes termékek, amelyeket talán senki sem gyárt célzottan, de azért mégis jelentékeny mennyiségben keletkeznek és kikerülnek a légkörbe – a jegyzőkönyv pedig jogilag elsősorban a gyártásra és a felhasználásra vonatkozik.
A témát felkapta a New Scientist is, de az ő szakértőik is nagyon bizonytalanul nyilatkoztak. A lap megszólította Steve Montzkát, a sztratoszferikus ózon kutatásának elismert szaktekintélyét, aki mindössze annyit mondott, hogy „nagyon kis mennyiségekről, kibocsátásokról van szó, de ezekre is figyelni kell, nem növekedhet a légkörbe jutó mennyiségük”.
