A Netflix meseszerű terjedésének titka a mozgóképfogyasztás egészen új formájában rejlik. Ahogy Ted Sarandos nemrég Párizsban az európai újságíróknak tartott „fejtágítóján” kifejtette, most először tudunk úgy filmet nézni, hogy az nem zavarja meg a mindennapi életünket: a Netflix rendszere, legyen szó bármilyen eszközről, folyamatosan láthatatlan könyvjelzőket posztol ugyanis. Így ha mondjuk tableten, a vonaton kezdünk el nézni egy filmet, de az annyira megfog minket, hogy otthon már a saját tévénken, vagy akár mozivásznunkon néznénk tovább, biztosak lehetünk benne, hogy pontosan ott fog folytatódni, ahol abbahagytuk.
Sőt, és ezt Sarandosék büszkén be is vallják, miután folyamatosan megfigyelnek minket, és gyűjtik rólunk az adatokat,
eleve olyan tartalmat kínálnak nekünk, amely kedvünkre való lesz.
Abból, hogy milyen filmekre kattintunk rá, milyen osztályzatokat osztunk ki (mert azonnal szét is kürtölhetjük, ha valamit imádtunk vagy gyűlöltünk), igyekeznek minél pontosabban kiismerni az ízlésünket.
Az alkalmazott algoritmusokról azonban, ha akarnánk sem tudnánk részletesen írni, mivel a Netflix motorja nem nyilvános. Annyi biztos, hogy kiindulásként úgynevezett tagline-okat alkalmaznak, melyekkel egy-egy adott mű műfaját, atmoszféráját vagy akár az esztétikai értékeit jellemzik. Ezekkel a modern címszavakkal filmes szakemberek látják el a műveket, neves forgatókönyvírók és a rendezők, nem pedig kritikusok, mert olyan vitriolos és szubjektív véleményekre nincs szükségük, mint például az, hogy „vicces volt, de nem annak szánták”. Az egész rendszer pedig azt a célt szolgálja, hogy a Netlfix globális tartalmat tudjon előállítani. Az egykori filmkölcsönző cég ugyanis rájött: az igazi világhatalmat csak akkor fogja elérni, ha saját tartalmat (is) szolgáltat.
Azaz elkezdtek első körben sorozatokat, dokumentum- és játékfilmeket gyártani. Mindenkinek. A Netflix zseniális találmánya, hogy azzal a céllal fogott bele a gyártásba, hogy a tartalom legyen minél nemzetközibb.
Sarandos kedvenc példája a Narcos című sorozatuk, amelyet egy francia cég gyárt, Kolumbiában forgatják, brazil színész, Wagner Moura a főszereplője, és a németországi Netflix-előfizetők imádják a legjobban.
A párizsi eseményen felkonferált, mostanában induló új szériák pedig már kifejezetten európai gyártásúak. A Marseille című sorozatban például Gerard Depardieu egy veterán politikust alakít, aki a legújabb strómanját épp berakta a legjobb pozíciókba, ámde akkor az illető egyszer csak ellene fordul. (Ne mondják, hogy nem lehetne Budapest is a címe.)
A szkeptikusok szemében is fontos információ lehet, hogy a streaming szolgáltatók piacra lépése már most a feje tetejére állította a teljes film- és tévéipart: a folyamatok egyértelműen egy irányba mutatnak. Például Ted Sarandos cége idén több mint ötmilliárd dollárt költ tartalomra, azaz forgatókönyvekre, filmekre. Ez elképesztően sok pénz. Igyekeznek minél több sztárt lekötni, a Kevin Spacey nevével fémjelzett emblematikus sorozat, a Kártyavár újabb évadot kapott, de ők gyártották le Ricky Gervais legújabb nagyjátékfilmjét, a Special Correspondance-t is, melyben Eric Banával két unortodox újságírót alakítanak. De ha arról van szó, művészfilmet is készítenek: a Cary Joji Fukunaga rendezte Beasts of No Nation például a tavalyi velencei fesztiválon volt versenyben, és tényleg 2015 egyik legjobb filmje volt.
|
Eleinte rajta nevettek, ma már Ted Sarandos, a Netflix alapítója nevet a világon
Gonzalo Fuentes / Reuters |
A helyzet kedvezett a reformoknak. A gazdasági válság alapjaiban rázta meg a filmipart: a független, úgynevezett indie butik stúdiók tönkrementek, és a szerzői filmesek egyre inkább azt érezhették, hogy a lehetőségeik igencsak behatároltak. Aki nem érezte úgy, hogy képes vagy akar szuperhősös blockbustereket készíteni, annak egyre nehezebb volt finanszíroztatnia egy-egy újabb művet. Ha úgy tetszik, az új piaci szereplők a nemzetközi filmkultúra segítségére is siettek.
A Netflix legnagyobb konkurense, az amerikai Amazon például öt filmet adott a most befejeződő 69. cannes-i filmfesztiválnak. Köztük Woody Allen nyitófilmjét, a Café Societyt és Jim Jarmusch két alkotását: az egészen zseniális Patersont és az Iggy Popról szóló Gimme Danger című dokumentumfilmet. De a másik két filmjük is kifejezetten húzócím volt: a dán Nicholas Winding Refn Neon démon című művészhorrorja, illetve a koreai nagymester, Park Chan-wook A szobalány című feszült drámája. Egyszóval: igen széles a kínálat. Az Amazon ezzel erősebb jelenlétet produkált, mint bármelyik másik nagy amerikai stúdió. Amíg arra költenek, hogy a legjobbak forgathassanak, kinek lehet bármi baja mindezzel?
Ugyanakkor felvetődik a kérdés: hol volt a cannes-i programból a Netflix? Sarandos rossz emlékekkel távozott 2015-ben a francia Riviéráról, mivel előadása után egy francia újságíró azt kiáltotta fel a színpadra, hogy szerinte megölik a mozit. Tény, a Netflix az Amazonnal, a Huluval vagy a Yahooval ellentétben tényleg szembemegy számos iparági szokással és szabállyal. Például
a tévés logikától merőben eltérő módon, ha elkészül egy sorozata, a premier napján elérhetővé teszi az egész évadot
– reklám, promó és minden hajcihő nélkül. Ez persze nem tetszik a klasszikus szolgáltatóknak, amelyeknek az az érdekük, hogy a nézőket hetente a megszokott időben ültessék le a „készülék” elé, legalább a kikerülhetetlen reklámblokkokkal telepakolt legújabb epizód erejéig.
De Sarandos cége háborút üzent a mozis iparágnak is. Ha nagyjátékfilmet gyártanak, akkor a premier napján elérhetővé teszik a rendszerükben a világon mindenütt. Az Amazon tiszteletben tartja Hollywoodot, ők először moziban mutatják be a produkcióikat, és a kötelező 90 napos ablak után teszik elérhetővé rendszerükben. (Nem is tehetnek mást, mivel ők még nem tudnak a világ szinte minden országába saját rendszerükkel jelen lenni.) A szaklapok szerint a Netflix a mozi hátrébb sorolásával érte el, hogy a Beasts of no Nationt a filmakadémiai tagok negligálták az Oscar-versenyben.
Persze ez a harc csak részben érinti a nézőt, pláne
a magyart, aki még a Netlfix-korszakban is alsóbbrendű polgárnak érezheti magát.
Mert legyünk őszinték, a tengerentúli választékhoz képest a magyarországi regisztrációval elérhető filmes könyvtár jelenleg sokkal szűkösebb, és hiába keressük az okostévénken a magyar lokalizációt: még felirat sincs, a hazánkban úgy imádott szinkron után pedig szintúgy hiába kutatunk. Sarandos azonban megnyugtatott minket, hogy a magyar filmipar sem marad ki a forradalmukból, hiszen a már futó Marco Polo című sorozatuk felvételeinek több mint a felét hazánkban rögzítették. (Arra még egy picit várni kell, hogy magyar tematikájú széria készülhessen, így a Barátok közt és társai gyártóinak még nem kell aggódniuk.)
Arra a kérdésre viszont, hogy a magyar filmrajongó mikor örülhet igazán, jelesül, hogy az év végére mennyiségében az amerikai könyvtárhoz felnövő tartalmat mikor tudja majd magyar felirattal vagy pláne szinkronnal streamingelni, meglepően pozitív választ kaptunk. Jelenleg huszonegy nyelven érhető el a Netflix, de állítják, hogy az év végéig minden fontos nyelv felkerül a palettára, legalábbis a feliratok szintjén. Ne legyenek kételyeink: a magyart a fontos nyelvek közé sorolják, máris két céggel szerződtek a magyar feliratok legyártására. A szinkron már kevésbé egyértelmű ügy. A Netflix vezetői úgy fogalmaztak, ezt a legfontosabb tartalmak esetében fogják elérhetővé tenni. Ha ez megtörténik, kezdhetnek aggódni a jelenleg még teljhatalommal bíró hazai tévészolgáltatók. Mert nem biztos, hogy az Isaura TV-é a jövő.
