A rendszer jelenleg 70 ország mintegy 850 egyetemének és főiskolájának, illetve közel ötezer képzési programnak a teljesítményét méri (utóbbiak közel kétharmada európai, de észak-amerikai, ázsiai és dél.amerikai intézmények is akadnak az adatsorokban), és a későbbiekben természetesen tovább bővül majd. Az összehasonlítás még nem teljes körű: idén a fizika-, a gazdaságtudományi, a gépészmérnök- és az elektromérnök-képzések kibocsátása alapján vetik össze a képzési helyek teljesítményét, jövőre a pszichológia, a számítástechnika és az orvostudomány lesz a fókuszban.
Amit mérnek, az egyrészt öt témacsoport – kutatási eredmények, a tanítás és tanulás színvonala, „nemzetköziség”, tudástranszfer (élő kapcsolat vállalatokkal és startupokkal), regionális beágyazottság –, másrészt harminc különböző számszerűsíthető indikátor (beleértve a publikációk és a találmányok számát, illetve az idézettséget is) meg a vizsgálatba bekapcsolódó egyetemek diákjainak véleménye. A legnagyobb magyar egyetemről, az ELTE-ről például egy egyszerű kereséssel azt lehetmegtudni, hogy erős a regionális kapcsolatrendszere, viszont alacsony fokú a nemzetközi integrációja, kevés bevétele származik a privát szektorból, és közepes teljesítményt nyújt a mesterszakos, illetve posztgraduális végzettséget szerző hallgatók aránya alapján.
A Szegedi Tudományegyetemről azt mutatja a kereső, hogy a legjobbak közé tartozik a képzések választékát és a specializációs lehetőségeket tekintve, szintén a legmagasabb osztályban játszik a publikációk alapján, sok privát pénzt kasszíroz, a regionális kapcsolatrendszere viszont alacsony szintű. A keresési szempontok kínálata széles, ugyanakkor sokkal könnyebb az egyetemek mérete vagy kutatási teljesítménye alapján keresni, mint mondjuk ország szerint (ezt a lehetőséget alapból nem is kínálja fel a rendszer), ami nem feltétlenül tűnik praktikusnak.
A fentiekből következik, hogy a vizsgálódásnak nincs „végeredménye”, azaz nem alakul ki a végén valamilyen abszolút rangsor, amelyből kiderülne, hogy a 850 intézmény közül melyik a legjobb. Az viszont kiolvasható, hogy ha valaki mondjuk ingyenes közgazdaság-tudományi képzést keres Közép-Európában, melyik egyetemmel jár a legjobban – márpedig a továbbtanulási lehetőségek között böngésző diákok számára alighanem ez a leghasznosabb. Az U-Multirank szemmel láthatóan egy olyan korszakra igyekszik felkészíteni az európai felsőoktatást, amelyben a határok és a távolságok már senkit nem akadályoznak a képzés helyének megválasztásában.
Ez ma még nyilván illúzió, ugyanakkor az EU számos létező és tervezett eszközzel készül elérni, hogy valóság legyen: hallani például az Erasmus programnak a középiskolákra és a középiskolásokra történő kiterjesztéséről, illetve egy általános és részben az EU által finanszírozott felsőoktatási ösztöndíjrendszernek a kialakításáról, amely a tagállamokból érkező diákok esetében mindenkinek egyformán járna, és legfeljebb a szociális helyzet, illetve a tanulmányi eredmény szerint differenciálna (a szisztéma létrehozását az a tény indokolná, hogy a szakember-elvándorlás nyertesei ma semmilyen módon nem járulnak hozzá az „elszívott agyak” kitermeléséhez, ami nyilvánvalóan igazságtalan). Egy ilyen környezetben az U-Multirank az iskolaválasztás alapvető eszköze lehetne, ma azonban, amikor az anyagiak még szinte minden másnál többet nyomnak a latban, inkább csak kiegészítő információkat nyújt – azokból viszont sokkal többet, mint bármelyik versenytársa.
