A királyról Connerade tudta, hogy költő is volt, de azt már Heckl tette hozzá, hogy a legendás uralkodót a nagy német vegyész, Liebig tanítványaként a tudomány is érdekelte. Már az 1870-es években ismerte az elektromosságot, és mivel nem volt megelégedve müncheni színházának világításával, keresett valakit, aki ért az új technikához. Találtak neki egy fiatalembert, akit Siemensnek hívtak. Így készült el egy évvel Edison kísérletei előtt először a linderhofi kastély Vénusz-barlangjának világítása, amelynek lámpáihoz a világon elsőként 24, gőzgéppel mozgatott dinamó szolgáltatta az áramot.
 |
Jean-Patrick Connerade
Palugyai István |
Ezután a színház következett, majd a király szánja, amelynek aljában egy ólomsavas akkumulátor lapult. Ez a jármű lett a világ első hordozható elektromos megoldása, s az erről készült kép az elektromosság első megörökítése olajfestményen. A müncheni ESOF tudománytörténészekkel és költőkkel „megtűzdelt” tudomány-költészet szekciója nagy sikert aratott. Így két év múlva Barcelonában megismételték, ekkor Jean-Patrick Connerade Roald Hoffmannt, a Nobel-díjas amerikai vegyészt hívta meg, aki nemcsak sikeres költő, de több könyvet is írt a költészet és a tudomány viszonyáról. Dublinban négy éve szintén Nobel-díjas szerepelt a programban, de ezúttal irodalmi, méghozzá Seamus Heaney, akit az ország köztársasági elnöke, a szintén költő Michael D. Higgins vett rá a részvételre.
Két éve Koppenhágában Connerade professzornak még nagyobb szerencséje volt. A Hamlet jutott az eszébe, mivel sokak szerint mély kapcsolat van a dán királyfiról szóló dráma és a Dániában született csillagász, Tycho Brahe életműve között. A meglehetősen hiú tudósról tudjuk, hogy körbeküldött Európában egy litográfiát önmagáról, amelynek keretére felvéste a később Hamletben is feltűnő két figurának, Rosencrantznak és Guildensternnek a nevét. (Ezek igen gyakori nemesi nevek voltak a kor Skandináviájában, Tycho Brahe rokonságában is szerepeltek.) Azért „postázta” a képet, hogy találjon egy költőt, aki megénekli a dicsőségét, és a verset majd kinyomtathassa csillagászati könyvében. Mai kifejezéssel élve ez egy pályázati felhívás volt, amelynek egyik példánya Angliában landolt. Többek szerint nagyon valószínű, hogy ezt Shakespeare is látta…
|
Rosencrantz és Guildenstern halott. Azt már kevesebben tudják róluk, hogy Tycho Brahe rokonai voltak (jelenet a Szkéné Stoppard előadásából)
Szigetváry Zsolt / MTI |
De más oldalról is megközelíthető a kapcsolat. A Hamletben szerepel egy hűtlen asszony, a királynő, aki részben megbánja tettét, és egy királyfi, aki nem tudja a hűtlenséget megbocsátani. Támogatója, II. Frigyes dán király halála után Tycho Brahét a fiatal új király, IV. Keresztély hamarosan kiüldözte az országból. A csillagász ugyanis a király anyjának volt közeli barátja, és rossz nyelvek szerint kapcsolatuk több volt annál, mint ami illendő lett volna, sőt talán a király apja sem II. Frigyes volt. Miért kellett a tudósnak olyan gyorsan Prágába költöznie, ahol aztán Rudolf császár udvarában találkozott Keplerrel, majd hamarosan elhunyt? Pár éve kihantolták a sírját, és kiderült, hogy valójában megmérgezték. A románcról szóló, annak idején eléggé közkeletű pletykát Shakespeare is ismerhette, mindenesetre a csillagász történetének a drámával való hasonlósága figyelemre méltó. A téma a mostani manchesteri ülésen is felvetődött, ahol szakemberek elemezték a Shakespeare szövegeiben fellelhető csillagászati részleteket.
A koppenhágai ülés egyébként azért is érdekes volt, mert az ilyesmit kizáró szigorú protokollnak fittyet hányva Jean-Patrick Connerade meghívására egy valódi dán herceg is megjelent. Henrik herceg, Margit királynő férje ugyanis civilben jólismert költő, Henri de Monpezat, aki franciául publikál.
Idén viszont a legnagyobb attrakciónak egy olyan előadó számított, aki maga helyett a felszólalását küldte el – mondja Connerade professzor. Alla Mihalevics szentpétervári költő tudományos alapokon értelmezte az orosz költészet történetét. A XVIII. század előtt gyakorlatilag nem létezett orosz poézis hihetetlenül gyorsan zárkózott fel a Nyugaton – önfejlődéssel – a reneszánsz óta kialakult versformák újbóli feltalálásával. E formák egy része matematikai alapokon nyugszik. Nem véletlen, hogy a káoszelméletéről ismert nagy szovjet matematikus, Andrej Kolmogorov, akinek leghíresebb magyar tanítványa Rényi Alfréd volt, a múlt század közepén Puskin, Borisz Paszternak és más orosz költők stílusjegyeinek elemzésével mutatta be a versformák létrejöttét és alkalmazásuk mikéntjét.
Kolmogorov, aki kezdettől vágyott rá, hogy megtalálja a kulcsot a művészi kreativitás természetének megértéséhez, 1960-ban kezdte vizsgálni csoportjával az orosz költészet ritmikai szerkezetét. Arra mutatott rá, hogy a klasszikus mintáktól való hangsúlybeli eltérések objektív módon adják vissza a költők egyéniségét. Azt hitte, hogy valószínűségszámítással analizálva a műveket jobban betekinthet az emberi elme működésébe. A szövegek művészi értékének mérésében Kolmogorov az entrópiát, amely az információelméletben a kiszámíthatatlanság vagy a bizonytalanság mértéke, s egyenesen arányos az üzenet információtartalmával, a művészi eredetiség mértékévé tette. Önkénteseken végzett kísérleteket, orosz próza- és versrészleteket olvasva fel nekik. Azt kellett kitalálniuk, hogy mi a következő betű, majd az azt követő és így tovább. A tudós szerint minél nehezebb volt ezt megjósolni a szövegekben, annál nagyobb költő írta őket. Persze a valódi művészet ilyen számításokkal vajmi nehezen mérhető, de abban Kolmogorovnak igaza lehetett, hogy az újságok tartalma a politikai diskurzus nagy tömegű kifejezéskészletének alkalmazása miatt jóval könnyebben kiismerhető a valódi művészetnél, így a költészetnél is.
Két év múlva az ESOF-nak Toulouse ad otthont. Az a város, amelynek közelében 1323-ban, egy mezőn hét trubadúr a francia költészet állapotának javítása céljából megalapította Európa legrégebbi akadémiáját, a művészi versengést előtérbe helyező Academia del Jocs Florals-t, a nyugati világ legrégebbi, máig fennálló irodalmi intézményét. Connerade professzor azt szeretné, ha a velük közösen szervezett ülésen visszatekintenének az ókori görög és régi arab tradíciókra, arra a korra, amikor a költészet még nem távolodott el annyira a tudománytól. Amikor a tudományos felismeréseket is versben írták le, és olyanok ismertették az emberekkel egyszerűen érthető nyelven ezeket az eredményeket, akik költőnek is nevezték magukat. Ezt a közeledést a fizikus szerint megkönnyítheti, ha mai világunkra gondolunk, amelyet a tudomány formál. Ha a költők korunkról írnak, a tudományról is kell beszélniük. Ha olyan társadalomról szólnának, amelyből hiányzik a tudomány, akkor olyan világról verselnének, amely nem létezik – legfeljebb a múltban létezett.
