Az Orion űrhajó újabb és újabb sikeres tesztjeinek köszönhetően mind közelebb kerülhet az emberiség régi álmának megvalósításához: a Mars meghódításához. A görög mitológia híres vadászáról elkeresztelt (amúgy hivatalosan kiábrándítóan Többcélú Személyszállító Eszköznek (Multi-Purpose Crew Vehicle) nevezett űreszköz bevetése új korszakot nyithat az űrrepülés vészterhes történelmében.
Felszáll az Orion NASA
A NASA következős generációs flottája a hányatott sorsú szárnyas űrsiklókat váltja fel, bár semmiben sem hasonlít az elődeire. Sokkal inkább idézi az Apollo-korszakban használt személyszállító kapszulákat, csak kétszer akkora és vagy fél évszázaddal fejlettebb.
Az Orion fejlesztésének meglehetősen bonyolult folyamata kritikus ponthoz érkezett: a technikusok a napokban megkezdték a hőpajzsok installálását, amelyek megbízhatósága az egyik legfontosabb része a projektnek. Emlékeztetőül: számos tragikus balesetet okoztak már a korábbi űrhajók burkolatának, szigetelésének hibái, s a NASA nem kockáztathat meg még egy akkora kudarcot, mint a Challenger vagy a Columbia elvesztése, ami évekkel visszavetette az amerikai űrprogramot (amióta az űrsiklókat kivonták a forgalomból, a szuperhatalom űrhajósait szégyenszemre legnagyobb riválisuk, az orosz Roszkozmoz taxiztatja a Nemzetközi Űrállomásra Szojuz kapszulákkal.)
Érthető okokból az amerikai űrkutatási hivatal ezúttal semmit sem bíz a véletlenre, így az űrhajó minden egyes csavarját százszor is ellenőrzik, mielőtt űrhajósokat engednének a fedélzetre. A hőpajzsok és a burkolat tesztelése különösen érzékeny része a fejlesztésnek, hiszen amikor az Orion visszatér a Földre, 40 ezer kilométeres óránkénti sebességgel, 2700 celsius fokra hevülve lép majd be a légkörbe. Ennek során ráadásul a burkolat amúgy vízálló bevonata gyakorlatilag leolvad, ami külön kockázatot jelent (bónusz kihívás: az óceánba csapódás során az Oriont - ellentétben névadójával, aki tudott a tengeren járni - sós víz éri, ezért a védőpaneleket minden egyes küldetés után ki kell majd cserélni).
Az Orion-program fő kivitelezője, a Lockheed Martin Space Systems szerelőcsarnokában gyártották le a "minden idők legfejlettebbjének" mondott hővédelmi rendszer elemeit. A gyártás aprólékosságát jól szemlélteti, hogy minden munkafolyamatot háromdimenziós kamerával felügyelnek, így minden fázisbn össze tudják hasonlítani a legyártott darabokat a tervrajzokkal. Itt nem lehet hibázni: egyetlen milliméter eltérés, és az űrhajó elég a Föld légkörében.
hirdetés
Csak a panelek felszerelése hónapokat vesz igénybe, egyetlen űrkapszulára 1300 hővédő panelt kell felszerelni. A panelek különleges bevonatot kapnak, az űrsiklók burkolatánál ellenállóbbak lesznek, ami azért is fontos, mert az űrhajókat a Föld közelében rengeteg űrszemét is fenyegeti. A fejlesztők ígérete szerint az Orion tízszer strapabíróbb lesz az űrsiklóknál, s erre szükség is lesz, ha a Marsra küldik.
A négyfős személyszállító modul (azaz a kapszula) tesztjei is rendben haladnak, májusban hajtották végre a legutolsó nyomáspróbát: az Oriont több száz mérőeszközzel szerelték fel, majd a madárkalitkának becézett szerelőállványról egy speciális kamrába szállították, hogy valós időben elemezhessék a modul teherbíró képességét, többek között azt, hogyan bírják a hegesztések az extrém nyomást.
A kapszula nyomástesztje: bírja a gyűrődést NASA
A sikeres teszt után a kilövést szimulálják, majd jöhetnek a további stressz-tesztek, köztük a vibrációs, akusztikai próbatételek, valamint a navigációs, életfenntartó és más rendszerek ellenőrzése.
A hosszú úthoz új meghajtórendszert is kell fejleszteni, jelenleg ugyanis nincs akkora rakéta, ami képes lenne a Marsig repíteni űrhajósokat. A NASA az Orionnal párhuzamosan fejleszti új rakétáját, amit nemes egyszerűséggel Űrkilövő Rendszernek (Space Launch System) neveznek. Ez lesz a legnagyobb rakéta, amit valaha építettek (64 méter hosszú), a tesztek a kapszulához hasonlóan, különösebb gond nélkül haladnak. Július 29-én a földön, vízszintes helyzetben indították be a az RS-25-ös jelzésű meghajtót, amiből négy fogja az űrbe repíteni az Oriont, megtoldva még két gyorsító fokozattal. A meghajtórendszer is az űrsiklóprogramban használt eszközök felturbózott változata, a vezérlés viszont teljesen új fejlesztés. A hordozórakétákat még négyszer tesztelik a földön, csak ezután következhet az első kilövés.
Ha mindezeket a - űrhajózásban mérföldköveknek nevezett - teszteket sikerrel vette az Orion és rakétái, akkor jöhet az első éles bevetés.
hirdetés
Igaz, az Orion már korábban is repült: 2014 decemberében volt az első tesztrepülés (ezt kevéssé meglepő módon Első Felfedező Tesztrepülésnek hívták), akkor az űrhajó 5800 kilométeres magasságba jutott, kétszer megkerülte a Földet, majd visszatért. De akkor még egy korábbi, Delta IV-es hordozórakéta szállította a kapszulát, az új monstrummal, az SLS-sel még nem próbálták ki.
Az első tesztrepülés NASA
Ekkorra el kell készülnie a műszaki modulnak is - ez tartalmazza az életfenntartó rendszereket, víz- és oxigéntartályokat -, amit az Európai Űrügynökség és az Airbus fejleszt. A szervízmodul tesztjei februárban kezdődtek.
Az immár komplett rendszer (tehát a kapszula+szervízmodul+hordozórakéta+gyorsítórakéták) első tesztrepülését (a szintén nem túl fantáziadús Exploration Mission-1, azaz Első Felfedező Küldetés) 2018-ban tervezik. Ennek során az Orion 60 ezer kilométerrel messzebbre távolodik a Hold pályájánál, tehát messzebbre repül majd, mint ahol ember valaha járt. (Igaz, űrhajóst még nem szállít, csak a kettes számú küldetés során.) Az Orion 3 hetes repülést követően tér vissza, majd ejtőernyővel csobban a Csendes-óceánba. Személyzettel a tervek szerint először 2021-ben fog repülni az Orion, bár egy júliusi kongresszusi jelentés szerint a dátum 2023-ra tolódhat. Szerencsés esetben is legalább egy évtizedet kell még várnunk tehát arra, hogy az új űrhajó célba vegye a Marsot.
