Az ExoMars előkészületeivel finoman szólva sem volt minden rendben. A hivatalosan 2005-ben előterjesztett program többször is veszélybe került. Először mindjárt 2006-ban, amikor bejelentették, hogy az Európai Űrügynökség két évvel elhalasztja a startot. Az ESA Mars-járóját hordozó rakéta eredetileg 2011 májusa és júniusa között indult volna útnak, majd az új tervek szerint a kilövésre 2013 decemberében vagy 2014 januárjában került volna sor – ez esetben a szerkezet 2014 júniusa és szeptembere között érkezhetett volna meg a vörös bolygóhoz.
Ehhez képest még el sem indult. Az időpont-változtatás legfőbb oka az volt, hogy nem tudták eldönteni, milyen rakétával küldjék fel a Mars-járót. Az eredeti tervek szerint a NASA biztosította volna az ExoMars kilövéséhez szükséges Atlas–5 rakétát, illetve a kutatási műszereket, valamint a Mars-járó leszállórendszerét. Csakhogy a NASA bolygókutatási költségvetésének 2011-es megkurtítása után az ESA-nak új társ után kellett néznie.
Túl sok választása nem volt: vagy Moszkva, vagy talán a kínaiak, de az utóbbi űrhatalommal eddig nem volt kapcsolat. Az oroszok beadták a derekukat, a két fél tavaly aláírta az együttműködési megállapodást. A programhoz az oroszok biztosítják a rakétát, de azzal a kikötéssel, hogy a tudományos kutatási program közös lesz. Ezt a feltételt az ESA teljesítette. (Hogy a krími konfliktus után kiéleződött orosz–európai feszültségek hatással lesznek-e a programra, egyelőre nem tudható.)
Az ExoMars projekt két szakaszból áll, vagyis 2016-ban és 2018-ban is lesz egy-egy start. A 2016-os indításhoz Oroszország a Proton hordozórakétát biztosítja, illetve bekapcsolódik a Trace Gas Orbiter nevű európai szonda fejlesztésébe. Ez a szonda a Mars körül keringve annak légkörét elemzi, az először 2003-ban megfigyelt metán forrásait igyekszik meghatározni. A metán jelenléte a marsi atmoszférában azért izgalmas, mert akár egykori, esetleg közelmúltbeli biológiai aktivitást is jelenthet. A 2016-os szondával repül egy kísérleti, úgynevezett statikus leszállóegység is, amely a felszínre érve elsősorban meteorológiai jellegű méréseket végez majd. A szatellit fő feladata mégis az, hogy kommunikációs állomásként szolgáljon a Föld és a 2018-ban induló robot között.
A 2018-ra tervezett misszióban Oroszországra hárul annak az 1,8 tonnás landolási mechanizmusnak a megalkotása, amely a tervek szerint 2019 elején puhán a marsi felszínre helyezi majd a robotot. A hatkerekű ExoMars – ha nekilendül, naponta akár hetven métert is megtesz a vörös bolygón – olyasmire készül, amit robot még nem hajtott végre a bolygón: két méter mély lyukat fúr majd a marsi felszínbe. A zord környezet miatt a kutatók úgy vélik, hogy a mikrobák nagyobb valószínűséggel maradtak életben a bolygó felszíne alatt, már ha egyáltalán léteztek. Ha szerencséjük lesz, a fúrásminták segítségével életnyomokra bukkanhatnak. (A Mars-járó földi kísérleti bázisát múlt hét csütörtökön adták át a brit Stevenage-ban, ahol egy 30-szor 13 méteres pályát 300 tonna homokkal és sziklákkal töltöttek meg, hogy így szimulálják a marsi körülményeket a jármű tesztjeihez.)
A Marson jelenleg is kutat ember alkotta Mars-járó. Az eddigi legnagyobb tudású műszeregyüttes, a Curiosity 2012 augusztusában szállt le. Fő kutatási célja annak kiderítése, hogy a Mars alkalmas lehetett-e az élet feltételeinek biztosítására. A válasz nagy valószínűséggel igen, hiszen beigazolódott, hogy a vörös bolygón valaha adottak voltak a körülmények az általunk ismert formájú élet fennmaradásához – például egykoron folyékony állapotban volt a víz. Hasonló megerősítést várnak az európaiak az újabb Mars-járótól.
