Az igazi űrhajós nem cowboy, de kerozinnal koccint

Huszonegy évig volt űrhajós, ennek minden egyes percét élvezte, nem csak azokat az időszakokat, amikor az űrben volt. A katartikus pillanatok egy nagy egész részei voltak, és fontosságuk sokszor csak utólag tudatosult benne, amikor már túl volt rajtuk – kezdi a beszélgetést Hadfield, amikor arról faggatom, hogy mennyire teszi az embert függővé, ha többször elhagyhatja a bolygónkat. Mint mondja, sosem érezte szükségét annak, hogy visszatekintsen az életére, világéletében azzal foglalkozott, hogy mi történik épp vele, illetve mi várhat rá a jövőben. Nem mintha nem lett volna nagyon sokszor közvetlen életveszélyben, elvégre a hidegháborúban nem egyszer kísért ki szovjet vadászgépeket az észak-amerikai légtérből.

De Hadfield nem olyan személyiség, aki ilyesmin sokat szeret rágódni, inkább elintézi annyival, hogy ha az ember hajlamos rá, akkor minden nap retteghet. Az igazi kérdés az ezredes szerint, hogy egy-egy életveszélyes helyzetben mennyire tudod kontrollálni az eseményeket, illetve milyen hatással van ez a viselkedésedre. Szavai szerint, aki tesztpilótának készül, majd aztán űrhajósnak, nem egy adrenalinfüggő cowboy. Vagy ha mégis, akkor nagyon hamar távozik az élők sorából. Ő inkább olyan ember, aki átgondolja a lehetőségeket, mielőtt valami életveszélyes vállalkozásba belevág. Megéri-e, mit nyerne vele ő vagy a tudomány? Nem a veszélyérzet hajtja, az csak egy szükséges rossz, amit el kell viselni. Hogy érthetőbb legyen: az űrbe szívesen ment, de a bungee jumpingot soha nem próbálta ki, mert annak semmi gyakorlati haszna nincs. Bár a médiában és a szórakoztatóiparban az űrhajósok vakmerő embereknek vannak elkönyvelve, Hadfieldnek inkább a megfontolt jelző tűnik reálisnak.

– Az, hogy az oroszokat rosszfiúknak tekintjük-e, attól függ, hogy a világ melyik pontján született az ember – mondja mosolyogva az ezredes a hidegháborús éveket firtató kérdésemre. Hadfield szerint azonban kifejezetten lenyűgöző fejlődés, hogy míg a nyolcvanas években szovjet pilótákat szólított fel megadásra és távozásra, 1995-ben már együtt dolgozott orosz szakemberekkel a Nemzetközi Űrállomás megvalósításán – ekkor tanult meg oroszul. Viszont az űrbéli barátság még nem hozta el a világbékét, a kanadai űrhajós szerint puszta félelemből a mai napig hoz nagyon rossz döntéseket az amerikai kormány. Ugyanakkor az mindenképpen nagy eredmény, hogy 2024-ig még biztosan együtt dolgozik Oroszország és az Egyesült Államok az űrállomáson. Hadfield szerint ez azért lehetséges, mert az űrprogramok esetében az elérendő cél távlati, és nem a napi politikai „hülyeség" szintjén születnek meg a döntések. A Nemzetközi Űrállomáson tizenöt nemzet dolgozik együtt, sokan közülük korábban háborúztak egymással – ez lehetne egy új jövő kezdete Chris Hadfield szerint. Arra, hogy ebben mennyiben segített a kerozinivás, az ezredes nagy hahotával reagál. Ahogy meséli, Bajko­nurban tényleg megvan ennek a hagyománya: az űrhajósok a rakétaépítők tiszteletére tényleg koccintanak némi üzemanyaggal. De csak néhány cseppet kell lenyelni, azt is valamilyen hasonló képletű alkohollal együtt. Mondjuk vodkával...

Bárhogy próbálom kihúzni az ezredesből, nem ad egyértelmű választ, tulajdonképpen mi ösztökélte őt arra, hogy ne csak egy űrhajós, hanem a nagy betűs Űrhajós legyen belőle a világ szemében. A fickó, aki elénekeli David Bowie Space Oddity című dalát az űrben, hogy aztán a földkerekségen mindenki a csodájára járjon. Inkább visszautal a korai évekre: amikor űrhajós lett, még nem volt e-mail sem, csupán titkárnők, akik mindent legépeltek. Egyszóval hiába jutott el az űrbe, nem volt meg a technológia ahhoz, hogy megossza másokkal az élményeit. Már akkor is fotózott, lenyűgözte őt a Föld bolygó szépsége, de mivel filmes kamerája volt, vissza kellett térnie a bolygóra, hogy elő tudja hívni a képeket. De nem volt még gyors verbális kommunikáció sem a Földdel, a ma már ősréginek tartott rádiótechnológiát használták. Aztán amikor harmadszor jutott fel a világűrbe, már húszéves gyakorlattal rendelkezett, és tudta, mi az, amire az emberek kíváncsiak, így felkészülten érkezett. De igazából az volt a forradalmi újdonság, hogy ha lőtt egy képet, percek múlva láthatta az emberiség. Vagy akár filmet is forgathatott, melyet a kanadai földi személyzet egy nap alatt megvágott. Az azonban eszébe sem jutott, hogy sztár lesz. Őt csak az hajtotta, hogy megmutassa a kíváncsi embereknek a világűrt egy olyan perspektívából, melyről korábban nem is álmodhattak. Nem titkoltan azzal a céllal, hogy az emberiség lássa magát is egy új nézőpontból, és ezáltal megváltoztassa a gondolkodásukat. Hogy többre tartsák magukat és a céljaikat.

Egész életében zenélt, sőt vallja, hogy a muzsika nem ismer határokat, ha úgy tetszik, egy univerzális nyelv. A tudomány mellett ez a másik összetartó erő, mely jobbá teheti az életünket. Hadfield rengeteg zenét írt az űrben, még egy album is megszületett ezekből a nótákból (ennek bevételeit az ezredes jótékonysági célokra fordítja), de persze a leghíresebb előadása a már említett Bowie-dal. Igazság szerint ezt már a rajongók kérték, miután Hadfield egy karácsonyi dallal jelentkezett a Nemzetközi Űrállomásról. Bár bizarr kérésnek gondolta, kapcsolatba lépett Bowie-val, és engedélyt kért tőle – és őszinte csodálkozására meg is kapta. Bowie később írt neki, hogy a legcsodálatosabb feldolgozásnak tartja az űrállomásos verziót. Hadfield szerint óriási, hogy több százmillió ember nézte/hallgatta meg, de hogy maga Bowie is, az egészen különleges. 1968-ban született meg a dal, még a Holdra lépés előtt, és az, hogy örömet tudott szerezni a már haldokló zenésznek, nagyon sokat jelent az ezredesnek.

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

Ha egy filmrajongó leül beszélgetni egy igazi űrhajóssal, lehetetlen, hogy ne essék szó a moziról. Szerencsére Hadfield vevő az efféle diskurzusra, tekintve, hogy imádja a mozit. A legkézenfekvőbb kivesézendő mű Alfonso Cuarón Gravitációja, melynek amerikai premierjére, a torontói fesztivál gálájára az ezredest is meghívták. Amikor pergett a film, Hadfield egyre kényelmetlenebbül érezte magát a székben, mert biztos volt benne, hogy majd nyilatkoznia kell, és a film véleménye szerint borzalmas. Vizuálisan az űrsétajelenetet szórakoztatónak találta, de a fizikai törvények semmibevétele és a karakterek felszínessége felháborította. A film inkompetens embereknek állítja be az űrhajósokat, így valójában óriási sértésnek gondolta a látottakat. Még akkor is, ha mindez csak fikció. Mint meséli, végül kihívták a színpadra a rendező és a főszereplő, Sandra Bullock mellé, és Cuarón odasúgta neki: kérem, legyen kedves. Az ezredes udvarias volt: az mondta, örül, hogy nem vele történetek meg a filmbeli események, valamint, ha még egyszer felmegy a világűrbe, csakis Sandra Bullockkal lesz rá hajlandó. De Hadfiled azóta sem nyugodott meg: rendkívül káros filmnek tartja a Gravitációt, mivel valós dolgokat mutat be felszínesen.

Sokkal jobban kedveli Christopher Nolan epikus moziját, a Csillagok közöttet, mert az egyértelműen a fantázia szüleménye. Kedveli még Ridley Scott Mentőexpedícióját, melynek létrahozásában számos űrhajós közreműködött. De az űrhajós filmek non plus ultrája számára a Ron Howard rendezte Apollo 13, melynek forgatása előtt a rendezőt kvázi kiképezték űrhajósnak, megismerkedett az asztronautákkal és a családjaikkal. Egyszóval, képben volt.

Innen már csak egy lépés, hogy feltegyem a totálisan abszurd kérdést egy tudós-űrhajósnak: hisz-e a földönkívüliekben? – Ez nem hit kérdése, mert ez tulajdonképpen irreleváns – vágja rá. Azzal érvel, hogy ez nem olyan fogalom, melyben hinni lehet. Mint például azt a kérdést sem érdemes feltenni, hogy hisz-e valaki a hőmérsékletben. Sokkal inkább úgy érdemes ezt a témát megközelíteni, hogy vajon tényleg egyedül vagyunk a világegyetemben? Ez az igazi kérdés! A válasz szimpla, még nem találtunk rá bizonyítékot. Hadfield azonban kacsint egyet: „De keressük!"