Mindmáig heves vita folyik egyébként arról, hogy hol fedezték fel a televíziót – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán, Oroszország, Magyarország, Franciaország vagy Németország is szóba jöhet –, annyi bizonyos, hogy a világ első műsorsugárzása John Logie Baird (1888–1946) nevéhez fűződik, aki 1924-ben megalkotta a „televisor”-nak elnevezett elektromechanikus letapogatású szerkezetét. Eleinte pár méterről tudott mozgóképet kivetíteni.
|
Koreny János (balra) 2000-ben költöztette új helyére a Televízió Technikai és Műsortörténeti Múzeumának anyagát
Czimbal Gyula / MTI |
Első kísérleti közvetítését – egy maszk homályos képét – 1925 márciusában kezdte meg, és elsőként a Selfridges áruház közönsége láthatta – olvasható az Mtva.hu honlapon. 1927-ben piacra dobta a Baird márkanevű televízióját. Ötletével bekopogtatott a BBC-hez is, de a gyenge minőségű kép miatt nem kértek fejlesztéséből. 1928. július 12-én lezajlott az első közvetített teniszmérkőzés, majd adásba került az első tévéjáték, A királynő futárja. Ezután a BBC-nek is megtetszett a lehetőség, és 1929 szeptemberében engedélyezte Bairdnek a rendszeres televíziós adások sugárzását. 1932-ben a BBC megkezdte saját közszolgálati televíziójának működtetését.
Hogy miért Anglia lett az éllovas? Koreny János elektromérnök magyarázata: egy otthonülő népről van szó, a britek nehezen mozdulnak ki a megszokott falak közül. Az első televíziók képei vibráltak, elmosódottak voltak, nem sok képi élményt nyújtottak. De megbízhatóan működtek, ami nem azt jelentette, hogy időnként nem kellett kicserélni az elektroncsöveket. Cserélni kellett őket, mert az izzólámpához hasonlóan elhasználódtak, s mivel ezekből több volt egy-egy készülékben, oda kellett figyelni.
Érdekes módon a németek és az angolok sokáig közösen fejlesztették a televíziókat. Egészen Hitler hatalomra jutásáig tartott a kapcsolat, majd a britek szakítottak Berlinnel. Koreny János szerint míg
a szigetországban az otthoni tévézés dívott, a németek propagandaeszközt láttak a tévében – mint minden diktatúra –, és inkább a közösségi tévézést forszírozták. Ezért kevés kis képernyős készüléket gyártottak. A berlini olimpiát is a mozikhoz hasonlító közösségi helyeken nézték a németek.
Angliában 1939. szeptember elsejéig folyamatosan sugározták műsorukat a brit adók, de a világháború kitörésekor elhallgattak. Állítólag éppen egy Walt Disney-filmet sugároztak, amikor lekapcsolták őket. A britek ugyanis attól tartottak – ezt is Koreny Jánostól tudjuk –, hogy a kisugárzott jelek nyomán könnyen tájékozódhatnának a brit városokat bombázó németek. Nem is indították újra az adást, csak a második világháború lezárása után. 1946-ban folytatódott a sugárzás főként népszerű programokkal, drámával, vígjátékokkal, dokumentumfilmekkel, játékbemutatókkal és szappanoperákkal. 1954-re a háztartások 30 százalékában volt már televízió.
Hatvanöt éve, 1940. szeptember 4-én továbbítottak először színes televíziós képet az amerikai Columbia Broadcasting System (CBS) társaság stúdiójában, de a rendszeres színes televízióadásra tíz évet kellett várni. A 343 képsorral működő eljárást Goldmark Péter Károly magyar származású amerikai mérnök vezetésével fejlesztették ki. (Goldmark 1936-tól a CBS laboratóriumvezetője, 1954–1972 közt az egész CBS, majd saját cégének igazgatója volt.)
A képet három alapszín, a zöld, a kék és a vörös keveréséből állították elő, és ez ma is így történik. Az Egyesült Államokban csak a második világháború után indult meg a készülékek sorozatgyártása, és mindjárt egy világújdonsággal is előrukkoltak.
Ott jöttek rá, hogy a tévécsatornák számára a hirdetések közvetítése igazi bomba üzlet.
Bevételt hoz, csak a megfelelő reklámot a megfelelő időben kell leadni. Így jöttek rá a nagy amerikai szappangyártó cégek az ötvenes években, hogy a délelőttönként sugárzott sorozatok körbehirdetése számukra megéri, hiszen azokat a műsorokat elsődleges célközönségük, az amerikai háziasszonyok nézték. Ekkor született meg a szappanopera kifejezés. A távirányító megalkotása ugyancsak nagy ötlet volt, de eredetileg nem az volt a funkciója, mint napjainkban. Legfeljebb a hangerőt, a kép kontrasztját és fényerejét változtathatták vele, de csatornát már csak a készülék egyik kapcsolójával válthattak. Az amerikai rádióhatóság 1953-ban engedélyezte az NTSC szabvány szerinti színes tévét, ezt 1954-ben vezették be. Az NTSC mellett Európában a német PAL és a francia SECAM színes rendszer terjedt el, ezek a színek kódolásában térnek el egymástól.
Történelmi pillanat
Koreny János elektromérnök egyike azoknak, akik 1956-tól részt vettek a Posta Kísérleti Intézettel közös fejlesztésekben, az első tévéközvetítéseknél pedig már a műszaki kocsiban segítette az adást. Szemtanúként felismerte, hogy a tévétörténelem részese, elkezdte hát gyűjteni a leselejtezett alkatrészeket, berendezéseket és mindent, ami a legkisebb módon is kapcsolódik a magyarországi televíziózás múltjához. Ebből jött létre a fantasztikusan érdekes műszaki és műsoros közgyűjtemény, ami többévnyi hányódás után a Magyar Rádió székházában négy éve nyílt meg.
A SECAM-ot Henri de France dolgozta ki 1957-ben, ez illeszkedett a fekete-fehér rendszerekhez, s kiküszöbölte az amerikai rendszer színhibáit a kép visszaadásánál. Koreny János szerint a magyarok a hőskorban PAL rendszerben akartak sugározni – az osztrákok és a jugoszlávok is ilyen rendszerben működtek és adtak élvezhető műsort –, Hruscsov szovjet főtitkár és De Gaulle francia államfő azonban a SECAM rendszerre szerződött le egymással a hatvanas évek elején. Jó néhány évet kellett várni, mire megjelentek azok a készülékek, amelyek mindegyik rendszer vételére alkalmasak voltak.
Magyarországon az ötvenes évek elejétől kerültek használatba a – szovjet importból származó – már élvezhető képet sugárzó televíziók, de ezeket csak a fejlesztéssel foglalkozó szakemberek és a kiváltságosak láthatták. A magyar gyártás 1956-ban indult meg az Orion-gyárban.
A televízió 1954 januárjában indult fekete-fehér kísérleti adása után egy bő évtizedet kellett várni arra, hogy Magyarországon is elkezdődjenek a színes tévés próbálkozások.
1966-ban így készült el Bartók: A csodálatos mandarin című balettjének filmfelvétele, s az Orion-gyár is ekkor mutatta be a színes adás vételére alkalmas készülékét, a Coloriont.
A Magyar Televízió 1969. április 4-én mutatta be az első színes magyar tévéfilmet, a Fekete István ifjúsági regényéből készült A koppányi aga testamentuma című alkotást. 1969. március 21-én a televízió 2. csatornáján már megkezdődött a színes kísérleti adás, eleinte szerdánként 18 és 21 óra között. Az 1970-es évek közepétől (ahogy egyre nőtt a színes tévék elterjedtsége is) mind több műsor váltott át fekete-fehérről színesre: 1980-tól például már így jelentkezett a Híradó és A Hét valamennyi adása, és a színes műsorok aránya 57 százalékra nőtt. Az 1997-ben indult kereskedelmi tévék a közszolgálati adókkal együtt már szinte kizárólag színes technikával dolgoztak.
Már a postatanácsos korában megoldották, hogy a stúdió közeléből (200-300 méter távolságig) helyszíni közvetítést adjanak, ha a megvilágítás egyébként megfelelő. De nagyobb távolságból, esetleg egy vidéki településről élő közvetítést csak igen bonyolult módon, drága berendezésekkel lehetett adni. Erdőss Gyula mindent összegezve lesújtó hangnemben írt a tévézés jövőjéről. Az angol király koronázását Budapesten nézni elvileg lehetséges – írta –, mert óriási befektetéssel távolbalátó műsort is lehet különleges kábelen továbbítani, az ehhez szükséges befektetés azonban sohasem lesz arányban a várható hatással.
Az akkori állapotokat átmenetinek tartó szakember szerint a végleges eredményt csak egy egészen új felfedezéstől lehet majd várni. Annak érdekében, hogy a vevőkészülék ára az akkorinak kis hányada legyen, és így a televíziónak is lehessen jelentős számú előfizetője. A televízió ma már bárki által megvásárolható, internettel és akár okostelefonnal is összekapcsolható, több négyzetméteres, kivetíthetős tévét vehetünk, aki akar, görbült felületű eszközt is beszerezhet. A katódsugaras tévék kora lejárt, most az LCD tévék tarolnak. Ma, a digitális televíziózás világában az egykori színes rendszerek különbözősége sem okoz problémát. Hogy mi lesz pár év múlva, ki tudja. Amit most leírunk, azon néhány év múlva talán csak mosolygunk majd.
