Nem tehetek róla, egy magyar–olasz pólómeccs előtt nekem mindig ugyanaz jut az eszembe: az a bizonyos '94-es, véres verekedésbe torkolló mérkőzés a római Olimpiai stadion tövében, a Foro Italico medencéjében, amikor még Ratko Rudicot, a házigazdák horvát szövetségi kapitányát is megfürdették a magukról kissé megfeledkező fiúk.
Meg persze az, amikor az egygólos magyar vereséggel zárult (ezúttal nem csak a szinonima kedvéért) összecsapás után az uszodából kifelé baktatva kis újságírócsapatunk egyszer csak Bud Spencerbe (lásd még: Carlos Pedersoli korábbi sokszoros válogatott olasz vízilabdázóba) botlott, s a már akkor illúziórombolóan korosnak látszó pofozógép úgy kommentálta a vízben történteket, hogy „ezekre az ütésekre Piedone is büszke lett volna".
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Csak azért meséltem el ezt, mert hiszen mi másban reménykedett volna hatezer szurkoló péntek este a Margit-szigeti „Sportban", mint hogy megint sikerül tisztességesen elverni az olaszokat? De most nem ám „úgy", mint húsz éve (az az adok-kapok amúgy is erősen döntetlengyanús eredménnyel zárult...), hanem mint a két nemzet 1938 (!) óta íródó közös sportági történetében oly sokszor: pólóban. Az Eb-elődöntőben.