Objektív néző, amilyenek mi vagyunk évtizedek óta (látják, minden rosszban van valami jó!), aki a labdarúgás iránt elkötelezett, azt szeretné ilyenkor, hogy a házigazda mielőbb tűnne el a porondról, s a többiek között nem döntene más, mint a tudás, az elszántság meg a véletlen szerencse, mely egyébként is sorsdöntő egy futballmérkőzésen.
|
Az 1966-os angliai világbajnokság hazai hősei - pártatlan szemmel kevésbé fényesen csillognak
Paul Hackett / Reuters |
Az az objektív néző azonban, akinek lelke van (és kinek ne volna lelke, aki a labdarúgást szereti?), mégiscsak kénytelen feladni a fair játékra vonatkozó elveit, ha a hazaiak a végső győzelemre is aspirálhatnak, s belátni, hogy ő is meg a világ is többet veszítene a rendező korai búcsújával, mint a tiszta játék ideájának kergetésével. Hiszen ilyenkor (jobb esetben is) a helyiek szemében elveszti igazi izgalmát a játék, és szürkesége, unalmassága kisugárzik az egész eseményre: olyan az egész, mint egy születésnap, amelyről az ünnepelt idő előtt távozott.
Úgyhogy mégiscsak marad akkor a „nyerjen a jobbik házigazda” alapállás, s ha már – jobb híján marad –, akkor nem kívánhatunk mást magunknak és a játék szellemének, minthogy tényleg így legyen. Vagyis hogy a rendező ország mind a hét mérkőzését meggyőző fölénnyel, szellemes játékkal, magabiztosan nyerje meg.
Hogy győzzön ugyan a házigazda, de győzzön ugyanakkor az igazság is.
|
Fred csatárt elfújja a szél, és csak a bíró látott a horvátok ellen büntetőt
Paulo Whitaker / Reuters |
Fájdalom, ilyesmiben (mióta személyes közöm van a vb-khez) még nem volt részem. Még az olyan, voltaképpen békességes világbajnokságokon is, mint az angol vagy a német, került egy-két homokszem a gépezetbe, mire a házigazdák nyakába akasztották a Rimet Kupát (ez direkt volt, csak mondom: nekem tetszett).
Elég talán, ha az angolok portugálok elleni elődöntőjére vagy a német–lengyel mérkőzésre utalok itt. (Klasszikus elemzésekben szokták még Hurst második gólját – kapufáját? – és Hölzenbein buktatását emlegetni, mint a hatvanhatos és a hetvennégyes vb-döntő Achilles-sarkát.) Pedig Angliában vagy Németországban (Nyugat-németországban, hogy ilyen régimódian fejezzük ki magunkat) nem rengette volna meg az országot, ha a végső győzelmet nem a hazaiak szerzik meg; nem így az ötvenes Brazíliában, ahol a döntőbeli vereség után százak dobták el maguktól az életet, s azt is nehéz lett volna megjósolni, mi történik hetvennyolcban Argentínában, ha nem Kempesék viszik haza (tartják otthon) a trófeát.
Az argentin vezetés – állami és labdarúgászati egyaránt – nem is bízott semmit a véletlenre, a peruiakat megvették kilóra, a brazilok elleni meccset meg döntetlenre rugdosták (annak a meccsnek se lennék a bírója az utolsó ítéletkor), a többi már jött magától.
|
A legutóbbi hazai diadal a franciáké
Reuters |
Egy szó, mint száz, nem jó, ha esélyes rendez. Ha nyer, azért; ha veszít, azért. (Olaszország, csak ennyit mondok ebben a tárgykörben, nagy sóhajjal.) Ha nyer, senki se mossa le róla, hogy erős hátszele volt; ha veszít, nyolc napon túl gyógyul.
Itt vannak most ezek a derék brazilok. Jó csapatuk van, bár messze nem éri el a hetvenes vagy a nyolcvankettes csapat színvonalát. (Egészen pontosan sok jó játékosuk van, aki, ha kijön a lépés, tud remekül is játszani.) Nyerhetnének is akár, meg persze veszíthetnének is. De az jól látszik (tudja ezt mindenki, a brazil kormánytól a FIFA-ig, meg az összes nézőig), hogy ezúttal csak az első lehetőség jöhet szóba. Különben kő kövön nem marad.
Nem egyszerű ilyen teherrel futballozni. Bíráskodni. Partjelzősködni. Ellenőrködni. Még a góljelző gép számítógépes agya is megremeg ilyenkor. Az is csak ember.
Az eredményt láttuk. A horvátok ellen épp annyira lejtett a pálya, amennyire kellett, a mexikóiak ellen, szerencsére, nem kellett. Nemsokára jön az egyenes szakasz. Nem irigylem a hollandokat vagy a chileieket. Meg az utánuk következőket. Meg magunkat.
Katarra, magyar!
