Az Óbudai Társaskör Galériában az erre az alkalomra készített installáció fő alkotóelemei is bekeretezett szövegek, a szokásos többszörösére nagyított „képaláírások”.
Az ironikus, bizonyos művészeti problémákra, a művészeti intézményrendszer visszásságaira, azok szereplőinek működésére reflektáló vagy csak egyszerűen költői mondatok mellett láthatók az azokhoz szorosabban, lazábban, pontosabban vagy csak asszociatívan kapcsolódó tárgyak is.
A kiállítás címe: Felmosom a fedélzetet – vagy nem. Már az elgondolkodtató, hogy egy ilyen végtelenül egyszerű mondat művészeti térbe helyezve milyen talányossá válik. Ha akarjuk persze, komolyan is vehetjük, mert Gerber bizonyos értelemben tényleg „felmossa a fedélzetet”, mégpedig a művészeti sznobériával, művészeti anomáliákkal.
„Bennem már rengeteg világ dőlt össze.” Ez a szöveg olvasható az első keretben, és ezúttal bátran gondolhatunk a művészet világára, „világaira”. A magas művészet földre ráncigálása azzal kezdődik, hogy Gerber egy keretbe foglalt, igen elegáns írásban alaposan megkérdőjelezi, hogy az ájultan tisztelt fotográfus, Mapplethorpe munkássága valóban művészi értéket képviselt-e, vagy inkább modoros giccs ként aposztrofálható.
|
Gerber Pál: Leszakadt függöny
Fotó: Teknős Miklós/Népszabadság |
Szerinte az utóbbi, és mi hajlamosak vagyunk hinni neki.
A kiállítás következő alkotása egy OSB-lemezre lécekből írt MHN felirat, azaz: Művészet Hivalkodás Nélkül. Továbblépve aztán egy félrebillent karnison lógó leszakadt függönyt látunk, nem fogják elhinni, az alkotás címe: Leszakadt függöny. Látható aztán szintén OSB-lemezre skiccelt Ásító inas, kicsit odébb talányos felirat: „…Munkácsyné cáfolja, hogy férje festette volna…”
Egy piros kör, amelyre nyíl mutat, a nyíl végénél a felirat: Eladva. Nesze neked kanonizált művészet, Kazimir Malevics bizonyára forog a sírjában! Az ironikus, kaján kiállítás gyönyörű végjátéka az a képpár, amelynek egyik darabján egy szándékosan meg nem nevezett festő romantikus alkotása látható: az összesereglett család tagjai egy levél (talán végrendelet vagy távoli üzenet) olvastán ájuldoznak, hüledeznek, a kép mellett egy ugyancsak bekeretezett szöveg: „Az MKE (Magyar Képzőművészeti Egyetem) vezetése meg kapja a fenntartó finanszírozásról szóló levelét.”
Gerber kritizál, ironizál, kifacsar, elvonatkoztat és elgondolkodtat. Szóvá tesz és lóvá tesz, és bár nem cinikus és kiábrándult, de addig feltétlenül eljutott, hogy nem adja meg a királynak, ami jár.
Bennünket, nézőket viszont megnyugtat afelől, hogy a művészettel találkozva nem kell magunkat feltétlenül ostobának éreznünk, olykor a művészet terpeszkedik túl saját határain, magát a kelleténél magasabb polcra helyezve.
Négy évvel ezelőtt életmű-kiállítást rendeztek Gerber műveiből a Ludwigban, és a megnyitón egy női énekkar adott elő klasszikus kórusműveket. A kórus tagjai kezükben piros léggömböket tartottak, amelyek az előadás közben véletlenszerűen eldurrantak.
„Ez kicsit olyan, mint az élet, ahol a legmagasztosabb pillanatokba keverednek váratlan gikszerek. Felmegyünk a színpadra, de a szélén megbotlunk. Ilyenek vagyunk, de ezt el kell fogadni”, mondta akkor a művész, és most, a művészet kapcsán is kipukkaszt néhány lufit. Pukkasztja persze a polgárt is, aki a kiállítás láttán pukkad is bizonyára. Legalábbis zavarban van rendesen.
