Áradtak a szurkolók a Népstadionba ötven évvel ezelőtt, 1966. augusztus 14-én.
hirdetés
Ennek három oka volt: 1. az első „őszi” bajnoki fordulóban a táblázat első két helyezettje, a Vasas és az FTC találkozott egymással; 2. ez szinte napra pontosan egy hónappal azután történt, hogy a magyar válogatott – fenomenális futballal – 3-1-re győzött a brazilokkal vívott liverpooli vb-mérkőzésen; 3. az NB I-es slágermeccset csak a rádió közvetítette, a televízió az Országos Sportnapok megnyitóünnepségét sugározta, amelyet a derbit megelőző három és fél órában rendeztek a legendás zuglói létesítményben. Noha 480 ifjú labdarúgó gyakorlatozott a Foci, foci, foci! című betétszámban, ez – miként az egész tömegsportprogram – a pályán kívül senkit nem mozgatott meg, a nép semmi másra nem várt, mint a klasszis futballisták este fél nyolckor kezdődő bemutatójára.
A fizető nézők száma 72 ezer, valamennyi bejutóé 85 ezer volt; ennél nagyobb publikumot szóló bajnoki mérkőzésen csak egyszer, 1960. május 15-én, az MTK–FTC mérkőzésen (86 000) jegyeztek azóta, hogy 1959 őszén felavatták a Népstadion fényerőt növelő, a befogadóképességet viszont csökkentő világítóberendezését.
A hatalmas érdeklődés nem sok jót ígért a ferencvárosiak számára, mert hat évvel korábban a Hungária körútiak – a felejthetetlen Sándor „Csikar”, valamint a Fehérváron örökös tiszteletbeli elnök Kovács Ferenc góljával – 2-0-ra nyertek. (A kék-fehéreket Hidegkuti Nándor már edzőként irányította, a csapat pedig így állt fel: Gelei – Palicskó, Sipos, Lantos – Gál, Kovács III – Sándor, Nagy István, Bödör, Molnár János, Szimcsák).
A hatvanhatos hangulatot ekképpen jellemezte a Képes Sport: „Dübörgő taps fogadta a játékosokat. A zsúfolásig telt lelátókon vasárnap este mindenki az elmúlt hetekre gondolt, a világbajnokságra, a nagyszerű magyar–brazilra, és tiszta szívből éltette Albertet, Farkast meg a többieket.”
A válogatott fiúk a rangadó előtt három nappal is együtt voltak: edzőmérkőzést játszottak Mátyásföldön az Ikarus csapatával. A 12-1-es találkozó tizennégy címeres mezes szereplője közül tizenegy a Vasasból, valamint az FTC-ből került ki: „innen” Bakos Sándort, Mészöly Kálmánt, Ihász Kálmánt, Mathesz Imrét, Molnár Dezsőt, Farkas Jánost, „onnan” Géczi Istvánt, Mátrai Sándort, Rákosi Gyulát, Albert Flóriánt, Fenyvesi Mátét hívta a keretbe Illovszky Rudolf szövetségi kapitány. A gólokat is e két klub játékosai szerezték: Rákosi négyet, Albert és Farkas hármat-hármat, Molnár és Fenyvesi egyet-egyet ért el. Egy héttel később, az Elektromos elleni próbajáték estéjén már az újpesti Bene Ferenc is beszállt, és az újabb tizenkettes (12-2) alkalmával mindjárt öt dugót vállalt magára, nehogy véletlenül kimaradjon a tizenegyből.
Varga Zoltán, az Üllői útiak 8-asa azért nem szerepelt a mátyásföldi tréningmeccsen, mert sérülés kínozta, de a labdazsonglőrt a bajnoki csúcstalálkozóra természetesen „összedrótozták”. Csordás Lajost, a Vasas edzőjét nem gyötörték összeállítási gondok, sőt az 1952-ben olimpiai bajnok angyalföldi legendának olyan szerencséje volt, hogy az egész évadban alig kellett változtatnia együttese összetételén. Berendy Pál és Farkas egyetlen mérkőzést sem mulasztott, Bakos és Molnár egyszer-egyszer, Puskás Lajos kétszer, Mathesz és Mészöly egyaránt háromszor, Ihász, Fister Ferenc és Korsós István négyszer maradt ki. A negatív rekorder a kapus Varga László volt, akit az évtizedek óta Belgiumban élő Kenderesi István ötször is helyettesített. A cserekapus 1969-ben emigrált; addigra a megrendítően korán, alig harmincöt évesen eltávozó Csordás már nem volt köztünk.
hirdetés
Harminchárom esztendős szakvezetőként viszont újabb csodát látott abban a stadionban, ahol megannyi emlékezetes találkozó – köztük a 9-2-es Vasas–Rapid Közép-európai Kupa-döntő – hőse volt. A zöld-fehérek nagyjából addig reménykedhettek a sikerben, amíg – a Nisből érkező jugoszláv Milivoje Gugulovics játékvezető és partjelzői mögött – kivonultak a pázsitra. Merthogy az éllovas Vasas labdarúgói dacoltak a kánikulával, és még a leggyorsabb ferencvárosiak, Mátrai és Páncsics Miklós számára is követhetetlen sebességgel száguldoztak. Villámakcióik végén pedig bizton számíthattak a magyar labdarúgás második számú Puskására. E csatár annyiszor volt válogatott, amilyen számú mezben futballozott (8), ám csak azért nem került be többször a nemzeti együttesbe, mert olyan óriások tornyosultak előtte, mint Göröcs János, Varga Zoltán, Albert, Machos Ferenc, Tichy Lajos, Bene, Farkas. Viszont 1964 és 1972 között, amíg a Vasasban elöl játszott – azaz Baróti Lajos edző nem vezényelte vissza a középpályára –, 14 gólos szezononkénti átlagot produkált, és a rangadókon nem kevesebb, mint 34 alkalommal „köszönt be”. Mindjárt az első derbijén, az 1964 tavaszán 60 ezer néző jelenlétében rendezett Vasas–FTC-n kétszer keserítette el Géczi kapust, sőt a bemutatkozó duplát alig negyedóra alatt vezette elő. Az angyalföldiek az új szerzemény alakításaival győztek 2-1-re, és kerestek egyenként ötezer forintot.
A szintén az idő tájt igazolt Fister legnagyobb örömére. A Székesfehérvárról szerződtetett középpályás akkor már a második rangadóját játszotta – az Újpest elleni 1-1-es meccsen debütált 55 ezer néző előtt –, de nem gondolta, hogy megint helyet kap a csapatban. Ám Berendy megsérült, és Noszkay Gyula edző a vékony fedezettel pótolta a Botondnak becézett játékost. Ha más nem, ez visszaadta Fister önbizalmát, amelytől Mészöly abban a percben megfosztotta a VT (Vadásztölténygyár) Vasastól a fővárosi Vasashoz került játékost, amint az először megjelent a Fáy utcai klubházban. „Ki ez?” – mutatott rá a Szőke Szikla az ismeretlenre.
Puskás Lajos első gólja. Páncsics Miklós és Szűcs Lajos messze a csatár mögött Petrovits László / MTI
Az elnök titkárnője kapásból felelt: „Fister elvtárs. Erősítés Fehérvárról.” Mészöly végigmérte a gyufaszálembert és visszakérdezett:
„Ez? Erősítés?!”
Puskás Lajost nem érte ilyen inzultus, és a Debrecenből a piros-kékekhez szegődő futballista egyhamar belesimult a tizenharmadik kerületi együttesbe. A parádés „ferencvárosi” kezdés nyilván meghatározta a későbbieket, mert harmincnégy derbigóljából tizenegyet az FTC-nek lőtt, illetve fejelt – ugyanennyit számlált az MTK elleni meccseken, amelyek közül az elsőn (6-2) négyszer iratkozott fel a táblára –, és hatvanhat augusztusában lemásolta hatvannégy májusát. Előbb Korsós labdáját perdítette jobb külsővel a bal sarokba, majd a második félidő elején irtózatos erejű húszméteres lövéssel lepte meg Géczit, és ámította el a publikumot. Ezzel megint 2-0-ás vezetést szerzett a Vasasnak, de ezúttal nem szépített az FTC, sőt az utolsó percben a szintén tarthatatlan Molnár elfutása után Farkas bevágta a harmadikat.
hirdetés
Ezzel az aktuális góllistán azonosság keletkezett Albert és Farkas (12-12) között – a harmadik helyen Puskás (11) következett –, a tabellán viszont a Vasas három ponttal elhúzott legfőbb riválisától. Egy héttel később pedig már öt pont volt a különbség az angyalföldiek és a ferencvárosiak között, mert az újabb rangadón a Honvéd 3-2-re nyert az FTC ellen (Népstadion, 50 ezer néző). „Eldőlt a bajnokság, most már nem is érdekes!” – fakadt ki egy zöld-fehér szurkoló, de a piros-kékek hívei kizárólag a mondat első felével értettek egyet. A Vasas végül veretlenül nyerte el az aranyérmet, Puskás pedig még sokáig kísértette Géczit, hiszen 1967-ben – Szűcs Lajos körültekintőnek nem nevezhető hazaadása nyomán – megkerülte őt és hosszasan táncolt a gólvonal előtt, mielőtt a labdát átsegítette azon (2-2), majd 1972-ben bódító mesterhármassal lombozta le az abban az évben Eb-negyedik és olimpiai ezüstérmes kapust (5-2).
Puskásnak nem sokszor akadt gondja az FTC-vel, a 23-szoros válogatott Géczinek annál több baja támadt a Vasassal. Ez nyilván azon is múlt, hogy a ferencvárosi háló őre szerencsétlenül debütált: noha rangadón tarthatta a premiert 1962. augusztus 26-án, csapata 2-0-ás vereséget szenvedett az aznap 65 ezer nézőt vendégül látó Népstadionban.
Nyilván ki tetszett találni: az ellenfél akkor is az angyalföldi „mumus” volt.
VASAS–FTC 3-0 (1-0)
Bajnoki mérkőzés, 1966. augusztus 14., Népstadion, 85 000 néző. Jv.: Gugulovics (jugoszláv).
