A tréner ismeri a klub tradícióit. Játékosként 1996-ban bajnoki aranyérmet és Király Kupa-győzelmet ünnepelt az Atleticóval (a dupla diadalt 2000-ben megismételte a Lazióval). A negyvennégy esztendős argentin szakvezető csaknem negyedszázada „európai": húszéves labdarúgóként szerződött az öreg földrészre.
S a spanyol fővárosról tőle szokatlan érzelmességgel beszél: „Madrid a szülőhelyemre, Buenos Airesre emlékeztet. Éltem Milánóban, Rómában, de otthon Európában csak Madridban vagyok. Ha ebben a városban sétálok, szinte minden ember odasúgja a másiknak: itt megy Diego Simeone."
Amikor bandukol, akkor sem kapcsol ki, mert úgy tartja: „A labdarúgás az hetente hétszer huszonnégy óra. A moziban sem feltétlenül a filmet nézem, hanem a taktikán töröm a fejem. Ebben a tekintetben megmaradtam gyereknek, hiszen kisfiúként sem volt számomra más, csak a futball, a futball, a futball."
Noha 1990-ben, pisai szerződése idején feljegyezte a naplójába, hogy „a hét legjobb napja volt a mai, mert ettem egy pizzát, és láttam játszani Diego Maradonát a Napoliban", a legnagyobb hatást Daniel Passarella tette rá. „Nyolcévesen éltem át az 1978-as, nálunk, Argentínában rendezett vb-t, amelyen válogatottunk először nyerte el a világbajnoki címet. A csapatkapitány Passarellát nem csupán azért bámultam, ahogyan futballozott, hanem azért is, mert minden mozdulatából sugárzott – a pályán és azon kívül egyaránt –, hogy ő a vezér."
Ami a válogatottságok számát illeti, Simeone később jócskán túlszárnyalta ideálját (106-70-re „nyert"), ám nemhogy nem lett világbajnok, de a nemzeti együttessel – a biztató kezdet után – sorozatos kudarcok érték. Bizony nem gondolta volna 1993-ban, másodszori Copa America-elsősége alkalmával, hogy a következő két évtizedben egyetlen felnőtt tornán aratott argentin siker sem követi az Ecuadorban kivívott győzelmet.
Amilyen gyakran termett számára babér a klubjaiban, olyan csalódások érték újra és újra a válogatottban: három vb-je közül a harmadikon (2002-ben) például már a csoportmérkőzések után elköszönt az argentin csapat... Nyilván ekkor is megfogalmazódott benne alapvetéseinek egyike: „Küzdelem és áldozat nélkül semmi sem megy, az öltözőben folyton ezt hangsúlyozom játékosaimnak. Meg azt: ha bennem van energia, akkor bennük is kell, hogy legyen."
Az Atletico labdarúgói nyilvánvalóan azonosulnak vele. Ezt nem csupán Arda Turan szavai igazolják – „Kész vagyok a szívemet adni érte" –, hanem az is, hogy Spanyolország aranyérmes csapata a fizikai és a lelkierő bajnoka egyben. Simeone védekező középpályás játékosként sem kért és adott kegyelmet, és edzőként ugyanez jellemzi.
|
Szép volt fiúk!
Marcelo Del Pozo / Reuters |
Magával szemben ugyanolyan kemény, mint másokkal, elvégre még most, az Atletico históriájának legeredményesebb szakaszában is azt mondja: „A tréner abban az értelemben sem lehet szentimentális, hogy minden nap úgy kell bemennie az öltözőbe: holnap esetleg ajtót mutatnak neki."
Szombatig ettől a legrémesebb forgatókönyv szerint sem kell tartania. Miután 2012-ben Európa Liga- és európai Szuper Kupa-, 2013-ban Király Kupa-, most pedig bajnoki elsőséghez segítette az Atleticót, együttesét (és magát is) e hét végén sosem látott magasságba, a BL-győztesek sorába emelheti. Képzelhetik, miként tekintenek rá a klubban akkor, ha csapata Lisszabonban felülmúlja a Real Madridot.
Mert piros-fehér körökben már most úgy aposztrofálják, mint Argentína második isteni Diegóját...
Hét bajnok a tizenegyben
Nyilvánosságra hozta a Spanyol Labdarúgó Liga az évad álomcsapatát. A tizenegyben hét Atletico-játékos szerepel, és egyetlen barcelonai futballista sem kapott helyet. A legjobbak névsora: Courtois (Atletico Madrid) – Juanfran, Godin (mindkettő Atletico), Laporte (Bilbao), Filipe Luis (Atletico) – Koke (Atletico), Iturraspe (Bilbao), Rakitic (Sevilla), Gabi (Atletico) – Diego Costa (Atletico), Cristiano Ronaldo (Real Madrid).
