„Te állat, eljöttél Ausztráliába milliomosnak!” - visszatért és azóta is száguld a legidősebb magyar speed motoros

A sztorizása miatt is közkedvelt volt Bálind Mátyás. Szívesen beszélt arról, hogy csóró bunyevác családból jött, kőművesként és favágóként dolgozó apja háztartásbeli anyjával négy gyereket ­nevelt. Matyinak 1938-ban, alig 11 évesen, nyáron egypengős napszámért dolgoznia kellett a Fabrik cserepesnél. Mivel jól rajzolt, 1942-ben beállt szobrászatot tanulni egy sírkőfaragóhoz. Imádkozó angyalokat formáztak a közeli Vaskúton, s Matyi a cementet és a szerszámokat vigyázva a temetőben éjszakázott egyedül. Egy éjjel osonásszerű hang ébresztette. Moccanni sem mert virradatig. Akkor jött rá, hogy nem tolvajok császkálnak, hanem a sírokra akasztott koszorúkat himbálja a szél.

A temetői „élmény” miatt másnap kilépett a sírkőfaragótól, előbb lakatos-, majd autószerelő-inasként folytatta. Szerelőként már húszévesen összehozta az első házát. Jánoshalmán két hónapig szántott egy gazdának, aki egy roncs Opel Kadett-tal fizette ki a neki járó ezerötszáz forintnyi bért. Matyi az oroszok elől a kukorica alá rejtett, működésképtelen autót újjávarázsolta, és eladta 13 800 forintért. Ebből vett házat, és még maradt is kétezer forintja.

Akkortól évente két-három roncsautót felújított, hasonló haszonnal. Vett motorokat is, de azokat inkább feltuningolta, és versenyzett velük. 1953. január 31-én versenyzőtársaival a főtéren sétált, amikor megpillantott egy lányt. Csak nézte, nézte, aztán így szólt:
– Ő lesz a feleségem. A többiek nevettek. Pár nappal később megismerkedett a lánnyal, az egyik vállalatnál számlázóként dolgozó Annával, s egy évvel később elvette őt.

A hetvenes években azért is irigykedőn beszéltek a bajaiak Bálind Mátyásról, mert a férfi hat évig Ausztráliában élt. Bátyja már 1947-ben kiment, s vitte volna magával őt is, csakhogy Matyi tüdőbajos lett, szanatóriumban kezelték. A báty később csalogatta magához, így 1957 januárjában Matyi a fele­ségével átszökött Jugoszláviába, ahol táborba kerültek. Matyi, hogy elüsse a várakozás idejét, rózsafából naponta három-négy szipkát faragott, és eladta darabját egy dollárért. Nyolc hónap után hajóra szállhattak, meg se álltak Ausztráliáig. A nulláról indultak, ezért a férfi napi 14-15 órát dolgozott. Egy nyári este, amikor a szervizbeli nyolc óra után már hetedik órája biciklitartókat hegesztett, felnyögött:

– Te állat, eljöttél Ausztráliába milliomosnak! Minek?! Ha otthon lennél, motoroznál a barátaiddal és fürödnél a Sugovicában!

A házaspár 1963-ban hazatért. Hozták magukkal minden értékes vagyontárgyukat. Az ­Ausztráliában vett hűtő 50 évig működött, a mosógép negyvenig. A villanyborotva még mindig megy, Matyi azzal vágja a szakállát ma is. Hazaérve Bálind Mátyás állami cégeknél dolgozott, este fusiban csónakmotort gyártott, majd váltott, és karosszérialakatos-műhelyt nyitott. Híre ment, mennyire jó a keze,
és a sérült kocsikat az egész járásból hozzá vitték. Feketén kalapált:

– Mitől tartanék? – tárta szét karját, ha aggódott valaki. – Nálam javíttatja a kocsiját a párttitkár, a tanács- meg a téeszelnök, a rendőrök és a besúgók.  Ki dobna föl?

Fotó: A szerző felvétele

1975-ben elkerültem Bajáról, és évtizedekig nem láttam Bálind Mátyást. A közelmúltban ­hallottam, hogy ő az ország legidősebb speed motorosa, nyolcvankilencedik esztendejébe fordulva még mindig száguldozik. Megkerestem őt. Büszkén megmutatta két, 300 kilométer feletti végsebességre képes Ducatiját, de nem kevésbé büszkén mutatta meg cseresznye- és ­meggybefőttjeit, majd zongoráján Korda- és Tom Jones-számokat ­játszott. Könnyedén, dalba hívón. Elárulta, hogy a kottát ­továbbra sem ismeri, de egy hangsorról hallott már, a C-dúrról, abban – ugye – nincs se kereszt, se bé. Mozgása mint egy jó állapotú ötvenesé, pedig versenyzőként minden végtagján volt törése több is, tíz éve meg átesett egy roppant kemény rákműtéten. Mindkét szemét műteni kellett szürkehályoggal. A lencsecsere óta szemüveg nélkül olvas. Sztorizása ma is sodró, memóriája kiváló. Emlékei viszont több­nyire fájók. 1992-ben elvesztette feleségét, aki kilenc éven át küzdött a rákkal. Anna halála után ­többé nem ment be a műhelyébe. Erről ennyit mond: – Egész életemet végigdolgoztam, amikor ő meghalt, úgy éreztem, többé nincs értelme semminek.

A párnak gyermeke nem született, és a régebben nagy társasági életet élő Matyit az is nyomasztotta, hogy barátai meghaltak, megöregedtek. És elmaradoztak. Ők ezt azzal magyarázzák, hogy Matyi nem hívta meg őket felesége halotti torára, a podusára. A férfi legyint erre:

– Tudniuk kellett volna, hogy itt a helyük. Később se jöttek, nem kérdezték, hogy segítsünk-e, pedig én megözvegyülve még egy levest se tudtam főzni. Tojásrántottát ettem sokáig, a fogam alatt roszogott a tojáshéj, mert egy tojás feltörése is gond volt. Ma már mindent megfőzök és megsütök, még rétest is nyújtok.

Amikor szóba hozom, hogy ideje lenne megbékélni a még élő cimborákkal, azt feleli, hogy nem haragszik, de nem keresi őket. A bunyevácok már csak ilyenek, morogja öniróniával, keményfejűek.

A motorozás adja neki legtöbb örömöt. Mindennap felpattan valamelyik Ducatijára, begurul a főtérre, ott elüldögél, elbeszélget. Panaszolja, hogy néha napokig nem szólítja meg senki, merthogy őt már nem ismerik. Megjegyzem, hogy a hatvan feletti bajaiak számára fogalom a neve, ő a jó kezű karosszériás, az elnyűhetetlen söprűs motorok gyártója és „a motorversenyző”. Mosolyogva hallgatja ezt, aztán azt mondja: néha elhajt az idősebb motorosokkal a közeli városokba, ott elnyal egy fagyit. Azt szereti. Szesszel, cigivel sosem élt. Ezektől óvja a néha köréje gyűlő fiatal motorosokat. Na és  a sebességtől.

– Akkor ki se próbáltad, mit tud a két csodamotor? – kérdezem elköszönéskor.

– Dehogynem – vágja rá –, egyszer-egyszer azért meghajtom őket. Micsoda erő van bennük! És az a hang!...

– Mennyivel mennek?

– Nem mondom el, mert még megírod.