galéria megtekintése

Népiségből nemzeti vadhajtás

4 komment


Kácsor Zsolt

Nincs már népi-urbánus vita, s nincsenek sem népiek, sem urbánusok a magyar szellemi életben – de miért és hogyan élhet tovább az ellentétük?

– Mi köthet össze minket Dzsudzsákon, Misi Mókuson és a Túró Rudin túl? – ezt a címet kapta egy szerkesztői jegyzet a demokratikus népi írók szellemiségét valló Népiblog Facebook-oldalon, amelynek az idézet akár a mottója is lehetne. A jegyzet írója – Papp István, a két éve alapított blog felelős szerkesztője – azt javasolja: „kövessük Németh Lászlót, aki számára a vállalkozás eszméje volt a közösség vitalitását biztosító eszmék legfontosabbika". Legyünk hát kisközösségek tagjaiként „vállalkozók", s vegyünk részt olyan tevékenységekben, amelyek egy-egy művelődési, sportéleti, egyházi, környezetvédelmi, szociális vagy lokálpatrióta ügyek köré szerveződnek.

De hogyan lehet ma Németh ­Lászlót és a népi írókat követni, az ő szellemiségük alapján dolgozni, ha azok a körülmények, amelyek mozgalmukat megteremtették, már nem is léteznek? Eltűnt az évszázados múltú paraszti életforma, megváltozott a magyar falu, így nem is folyik szociografikus mélységű, de szépirodalmi igényű falukutatás. Ha a hazai közbeszédet hallgatva az az érzésünk támad, hogy létezik még népi-urbánus szembenállás, ezzel maga a valóság szegül szembe: ma már se klasszikus paraszt, se klasszikus urbánus, aki vitába keveredhetne egymással.

Elsőként arról kérdeztem Papp Istvánt, hogy napjainkban létezik-e még népi-urbánus vita, s ha igen, akkor a közbeszéd mely terepein nyilvánul meg. A történész azt válaszolta, hogy szerinte nem létezik, mert a népi-urbánus ellentét csupán egymás alig kódolt lejáratására alkalmas metaforaként van jelen, s maguk a szavak is kulturális kódokká váltak: az elmaradt, bezárkózó, modernitásellenes, illetve a hazátlan, érzéketlen, világpolgár szinonimái a másik félre. Sokszor felbukkan, de nincs átgondolva, nincs is köze a klasszikus népi-urbánus vitához, amely az akkori baloldalon belül zajlott, s fő kérdése a modernizáció lehetséges útja volt – jegyezte meg.

 

S le­het-e ma „népi-urbánus vitát" folytatni úgy, hogy nem is létezik népi mozgalom, az urbánus értelmiség pedig atomizált? Erre Papp azt mondta: kérdés, hogy kell-e ma ilyen vitát folytatni, mivel az elnevezés rendkívül terhelt. A magyar társadalom és a külpolitikai környezet alapvetően átalakult a hetven-nyolcvan évvel ezelőttihez képest, így ezzel az elnevezéssel nincs értelme a vitának. Példaként a földkérdést említette: 1943-ban a földreform szükségességében nem, csupán mértékében és ütemé­ben volt vita, míg ma az uniós agrártámogatási rendszer átalakítása és a globalizált élelmiszer-gazdasághoz való alkalmazkodás jelenti a fő kihívást – ám az ezzel kapcsolatos viták nem folytathatók le a régi mederben és érvekkel.

Mára eltűnt a klasszikus paraszt és a klasszikus urbánus, a szembenállás mégis megmaradt
Mára eltűnt a klasszikus paraszt és a klasszikus urbánus, a szembenállás mégis megmaradt
Balogh P. László

S hogy kik ma a két oldal szellemi örökösei? A Népiblog a hajdani mozgalom Illyés Gyula, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Bibó István által képviselt, demokratikus centrumával azonosul, ám – Papp István szerint – nehéz megmondani, hogy kik is ma a polgári radikális/oktobrista/urbánus, s részben liberális-konzervatív oldal örökösei. Igaz, nem baj, sőt nagyon jó, ha a különböző hagyományok egymás elfogadásával léteznek, bloguknak ugyanis – amelynek írásai könyvben is megjelentek – az a feladata, hogy elmondja, mit tart a népi hagyományból korszerűnek, s mit elvetendőnek.

A témáról megkérdeztem Széchenyi Ágnes irodalomtörténészt is, aki azzal kezdte: örömmel mondaná, hogy a népi-urbánus ellentét a múlté, de sajnos nem az, hiszen – ha más címszavak alatt is –, de létezik, és kárt kárra okoz.
– A szembenállás a nemzeti vs. kozmopolita-idegen-európai ellentétben van jelen, s az, ami egykor száz-kétszáz ember vitája volt, ma a politikai élet centrumába került – mondta. – A rendszerváltást megelőző pártokba tömörülés már ennek a mentalitásbeli különbségnek a jelentkezése volt, az 1985-ös monori találkozót követő, akkor a Kádár-rendszer ellenében egységesnek mutatkozó ellenzék belső megosztottságából ágazott ketté, az MDF és az SZDSZ létrejötte ennek a meghasonlásnak terméke. A két nagy rendszerváltó párt eltűnt, az MDF helyét átvevő Fidesz örökítette tovább az egykori népit, most már mint nemzetit, amiből olyan vadhajtás nőtt ki, mint a „nemzeti" tőkés, vagyis a „nemzeti" oligarcha megteremtésének gondolata. Ami nem más, mint magánigények korrupció révén való kielégítése.

Kérdésemre, hogy a népi-urbánus ellentétre való hivatkozás nem egyszerűen kódolt zsidózás-e, Széchenyi Ágnes azt válaszolta: nem a kódolt zsidózás áll a középpontjában, de tartalmazza. Ennek „undorító megjelenése a folyton-folyvást Soros Györgyre való hivatkozás", ami megrezegteti a húrokat, s igen „finoman" olyan utalások hálójába küldi a polgárt, ami a New York–Tel Aviv-tengelyt viszi a gondolkodásba. Hozzátette: ugyanakkor a zsidósággal való vetekvés rejtett küzdelem a magyar szellemi életben is.

Az irodalomtörténész megerősítette: népi tábor ugyan nincs, de a művészeti életben a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) próbálja errefelé húzni az alkotókat, lekenyerezi őket havi járadékkal, és sokan nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt visszautasítsák. A folyóiratok támogatásának átalakítása is ideoló­giai magyarázatra vezethető vissza, a „mindent uralni akarásra". Szerinte ez a kétosztatúság a legnagyobb ártalom, mert egy sokfokú skálán szabadon kell helyet foglalni, ami ma majdnem luxus – az alkotás ugyanis mindig individuális, ezt nem szabad elfelejteni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.