Az az idő tájt ötvenéves Berlusconi – aki fiatalon esküvőszervező és házaló ügynök is volt, majd a Fininvest televíziós társaság alapítójaként és főrészvényeseként a hetvenes évek végén letarolta a kábeltelevíziós piacot –, miként az üzletben, úgy a futballban is előre menekült: 1987 nyarán szerződtette a két holland extraklasszist, Marco van Bastent és Ruud Gullitot, majd egy évvel később, amikor az olasz szabályok megengedték, hogy kettő helyett három idegenlégiós léphessen pályára, Frank Rijkaardot is. A „három tulipánra" építve – az edzőgéniusz Arrigo Sacchival karöltve – megteremtette minden idők legbámulatosabb futballcsapatainak egyikét, amely regnálásának első tíz évében ötször nyerte el a bajnoki címet, és a BEK 1989-es és 1990-es elhódítása után 1994-ben a Bajnokok Ligája-trófea is Milánóba került.
Berlusconi az egyik ötletgazdája is volt annak, hogy az egyenes kieséses BEK-sorozatot a ligarendszerű, több meccset és jóval nagyobb bevételt jelentő BL váltsa fel, amely mintaként szolgált az angol Premier Liga megszületéséhez. 1994-ben volt a csúcson: az év májusában Athénben a BL-döntőt – amelyen a Barcelonát 4-0-lal semmisítette meg a Milan – már olasz miniszterelnökként nézhette, miután jobboldali pártja, a néhány hónappal korábban megalapított Forza Italia! (Hajrá, Olaszország!) megnyerte a választásokat. Ekkor világosodott meg sokak számára, hogy a Milan mindenekelőtt politikai eszköz volt Berlusconi kezében, mert a „lovag" felismerte, hogy a pályán elért futballsikerek nem csupán a serlegek számát, hanem a szavazótábort is gyarapítják.
Ám minél magasabbra mászik a majom a fán, annál jobban látszik a feneke: Berlusconi múltjából mind sötétebb titkok láttak napvilágot. Első líramilliárdjait ingatlanbefektetőként szerezte azzal, hogy felépített egy városrészt, a Milánó 2 néven ismert, 3500 lakásos lakóparkot, amelyhez olcsón vásárolt telket a Linate repülőtér mellett. Hamarosan a városvezetők más repülőtérre irányították a forgalmat, és a Milánó 2-ben található ingatlanok értéke a sokszorosára ugrott. Hetvennyolcban alapított, három országos tv-csatornát is működtető médiacégének alaptőkeforrása máig ismeretlen, és a különböző holdingok bonyolult rendszere miatt ugyanolyan kibogozhatatlan, mint a Vittorio Mangano maffiafőnökhöz vagy az alvilági körökkel gyanús kapcsolatban álló, a Berlusconi-üzletekben is tekintélyes szerepet játszó pénzintézethez, a Banca Rasinihez fűződő viszonya. Ahogyan a Milanhoz, úgy a politikába is azért menekült, hogy megmentse cégeit a felelősségre vonástól. Állítólag hangoztatta is: „Ha nem kezdek el politizálni, börtönbe és csődbe jutok."
Kormánya 1995-ben megbukott, későbbi pályáját pedig a csúcsra vissza-visszakapaszkodás és a lecsúszás hullámvasútja jellemezte (mind a politikában, mind a futballban). Itáliát 2001-től 2006-ig, majd 2008-tól 2011-ig újra miniszterelnökként vezethette, miközben – Carlo Ancelotti edző segítségével – a Milan 2003-ban és 2007-ben is Bajnokok Ligáját nyert. Az évek során megannyi bírósági eljárás indult Berlusconi ellen hamis elszámolás, adócsalás, korrupció, maffiakapcsolatok vádjával, de a perekben oly szilárdan tartotta védvonalait, mint a pályán a Tassotti, Baresi, Costacurta, Maldini négyes: jogerős elmarasztaló ítélet sokáig nem született.
|
Egy az ötből. BL-serleggel a kézben
Paul Noble / Reuters |
Aztán 2013 júniusában a milánói bíróság első fokon hét év börtönre és a közügyektől való örökös eltiltásra ítélte kiskorú prostitúcióra való kényszerítése és hivatali hatalommal való visszaélés miatt, az év augusztusában pedig négy év börtönnel sújtották adócsalásért – miként anno bizonyos Al Caponét –, de kora miatt nem kellett „bevonulnia".
Így tehát jelenleg is a Milan tiszteletbeli elnöke Adriano Galliani ügyvezetése mellett – miközben sejthetjük, ki az igazi főnök –, és nagyot hasít a születésnapi tortából, amelyen immár harminc szál gyertya ég.
