galéria megtekintése

Az öregember a tengerparton – Umberto Eco halálára

3 komment


Fáy Miklós

Az öregember a tengerparton botjával rajzolgat a homokba, a legcsodálatosabb kentaurok, nimfák, sellők támadnak föl a bot hegye nyomán, aztán jön a dagály, és a sok csoda, az élet öröme, maga az élet elmosódik, eltűnik a semmibe.

Az a szomorú igazság, hogy nekem magamtól ez a kép nagyon tetszett. Az öregember Picasso, és az élet meg tényleg elmúlik. Többnyire nyomtalanul. Aztán elolvastam Ecónál, hogy ez mennyire felháborító giccs, és ugye, hogy igaza van? Az egész öregezéssel, fiatalozással, Picassóval, és művészetének ezzel a legkönnyebben befogadható, legnépszerűbb oldalával. Hát igen, ez még a nyolcvanas évek volt, A nyitott mű volt a nálunk hozzáférhető Eco, és az ember azt kívánta, bár állna minden kétes vagy kétségbevonhatatlan író mellett egy Eco, aki kommentál, felhívja a figyelmet, érvel, észnél van.

Az nyilvánvaló volt, hogy aki ennyire okos, az nem lehet maga is író, egyszerűen azért, mert túl nagy az önellenőrzés, mindig ott áll önmaga mellett, és figyelmeztet, ez így nem jó, az úgy nem hibátlan. Így amikor először láttam A rózsa nevét (ha jól emlékszem, a film hamarabb ért el Magyarországra, mint a könyv) csak háborogtam. Rendben, krimi, rendben, fantasztikus háttérrel, de miért kell ehhez annyira zseniálisnak lenni? Rendben, Baskerville-i William, értjük a poént, A sátán kutyája eredeti címe The Hound of the Baskervilles, és akkor Adson lenne Watson, de mégis csak egy bűnügyi regény az egész.

Aztán jött a könyv, és azóta azt kívánom, bár olvashatnék még egy ilyen bűnügyi regényt. Lehet, hogy csak egy nagy becsapás áldozataként, lehet, hogy semmivel sem különbözik az általa gyilkolt giccstől, kultúrát vagy látszólagos kultúrát ad annak a kezébe, aki egyébként tartózkodna a gyilkosságos-felgöngyölítéses műfajtól, lehet, hogy a jegyzetelés és lábjegyzetezés nem léphet az igazi műveltség helyébe, de akárhogyan is: annyira jólesik.

 

Diákok ezrei mentek Bolognába, hogy lássák őt. Ha rossz kedve volt, csak lapozgatott valami könyvben, ha olyanja volt, varázsolt a szavaival, hangjával, lényével, lehetett fényképezkedni vele, aláíratni a könyveket, és örülni, itt állunk a világ egyik legokosabb embere mellett. Tudni lehetett, hogy az ő tudása elérhetetlen, mégsem volt nyomasztó.

Fotó: Andrea Comas / Reuters

Mintha Umberto Eco élete kísérlet lett volna, hogy mindent, mindent kiszedjen az életből, amit csak lehet, ami benne van. Sikert és művészetet, okosságot és népszerűséget, sztárságot és elmélyültséget. Járta a világot, megjelent nagy társaságokban, beszélt a tévében, tanított és írt. Nyilván ő is tudta, hogy a közhiedelem szerint ennyi lovat nem lehet megülni, hogy valaki folyton háborogni fog, eladta magát, felhígította a tudományt. Ha ír egy regényt, azt mondják majd, hogy rosszabb, mint amelyeket szigorúan bírált, ha még egy regényt ír, azt mondják, rosszabb, mint az előző. Azért így is írt hetet, és nem mind rosszabb, mint az előző. De egyre csak ünnepelte az életet, az édes, szép életet. Ha kérdezték, azt mondta: tudós vagyok, aki a hétvégeken könyveket ír.

Az öregember pedig megy a tengerparton, nincs botja, nem rajzol. De most már nem is ír.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.