„Tizenöt indításgól iszonyúan sok, és meggyőződésem, hogy a mai, felgyorsult kézilabdában a kulcspozíciókban lehetetlenség egyetlen játékossal végigjátszatni egy-egy mérkőzést. Márpedig a Veszprémnek a kapuban, és az átlövőposztokon sem volt számottevő cseréje szombaton” – mondta a jó ideje a pólósok szövetségi elnökeként dolgozó Kemény, és semmiféle okát nem találtam a vele való vitának.
A vereséggel egyszersmind eldőlt, hogy az idei álomszerű magyar kupaszereplés – győzelem a Győr révén a női BL-ben és a Szeged jóvoltából a férfi EHF Kupában – nem bővül újabb elsőséggel, ám a harmadik hely kivívásának lehetősége még adott volt.
S hogy vasárnap mennyire nem a csalódott csapatok csatájának ígérkezett a bronzmérkőzés, azt már a fölvezető körítés, a szinte önkívületi állapotban a pályára érkező játékosok fizimiskája világossá tette.
Ennek megfelelő légkörben kezdődött a vasárnapi „előmeccs”, amely a Veszpém három meghatározó figurájában, Ortega mesterben, Nagy Lászlóban és Ugaldéban is különleges érzéseket válthatott ki, tekintve, hogy korábbi kenyéradó klubjuk játékosaival szemben kellett fölsorakozniuk. Igaz, a Barcelonában is akadt valaki, akinek meg a bakonyiakkal lehetett furcsa farkasszemet néznie: Kiril Lazarov igazán emlékezetes éveket töltött a dunántúli gárdánál.
A macedón átlövő két gólig jutott az első félidőben, s bár nála lényegesen eredményesebb volt szlovén társa, Rutenka (6), a kívülről masszívnak és eltökéltnek látszó magyar bajnok jól tartotta magát. Az Alilovicot váltó – kéztörése után minden jel szerint felépült – Fazekassal a kapuban az első félórában szinte végig vezettek a veszprémiek, s a szünetben is az ő szemszögükből állt a táblán, hogy 10:9.
A térfélcsere előtt három gólt szerző Ilics a folytatásban is rendkívül ambíciózus volt, s ezt éppúgy jó jelnek vélhettük, mint azt, hogy a 35. percben négygólosra duzzadt Nagyék előnye (13:9). Csakhogy – miként egy nappal korábban – a jelentősebb fór „leültette” az együttest, és mire az összes góllövő nevét rögzítettük, már ki is egyenlített a Barca (13:13).
A „szokott” helyén ücsörgő Puyol ezúttal Karabatic-mezben figyelte az eseményeket, és egyebek mellett azt láthatta, hogy a francia csillag csak önmaga árnyéka ezen a találkozón. Ám, fájdalom, a többiek nem voltak azok, és amikor a minden kézilabda-mérkőzés lényegi részét jelentő hajrá következett, már sejthető volt: megint nem a bakonyiak vágyai szerint formálódik a történet.
Hat perccel a vége előtt két góllal vezettek a spanyolok a Sterbik Árpád kapujára immár bántóan bizonytalanul célzó veszprémiek ellen (22:20), a finisben pedig majd szétvetette a feszültség a csapatokat.
Amikor már csak alig fél perc volt hátra, és egygólos Barcelona-előny állt a táblán, a fehérorosz bírók nyilvánvaló belemenés helyett szabaddobást ítéltek a rivális javára, amit Chema, a magyarok spanyolja viselt a legnehezebben, és szétrúgta a palánkot.
Őt sikerült megfékezni, az ellenfelet azonban összességében nem: a piros-kék dresszes együttes 26:25-re győzött, a Veszprémnek a Final Four negyedik helye jutott.
A mérkőzés után Fonyó Károly klubelnök a sajtóközpontban közölte, hogy az egylet jogi lépéseket kezdeményez az európai szövetségnél a játékvezetők működése miatt, a Lanxess Arena műsorközlője pedig – a magyarokat méltatva – „fantasztikus közönségtől” és „nagy csapattól” búcsúzott el. Ez is valami, és a hazai férfi kézilabdasport első négyes döntőbeli részvételén be kellett érnünk ennyivel.
Többre vitte ennél a megint csak poraiból (ismét hatgólos hátrányból!) feltámadó Flensburg, amely a német házidöntőben 30:28-ra múlta felül a Kiel együttesét, és ezzel története során első alkalommal hódította el a serlegek serlegét. Aki a szombati rajt előtt a négyes skandináv klasszisokra épülő „törpéjének” végső sikerére tett fel nagyobb összeget, az most átértékelheti az anyagi helyzetét.
Elődöntő: Kiel–Veszprém 29:26, Flensburg–Barcelona 36:36 (hétméteresekkel 5:3). A harmadik helyért: Barcelona–Veszprém 26:25. Döntő: Flensburg–Kiel 30:28.
