Egy újabb rendszerváltás kori párt végső megsemmisüléséről vagy visszafordíthatatlan marginalizálódásáról beszélni talán még elsietett diagnózis lenne. A baloldali visszarendeződés, az MSZP újbóli hegemón szerepének esélyei azonban hosszú időre elúszni látszanak, de pillanatnyilag azt is nehéz elképzelni, milyen tartalékokra alapozva lehetne kivezetni a pártot az elfekvőből.
A krízis első áldozata Mesterházy Attila, akinek az áprilisival együtt már négy országos választási kudarc nyomta a vállát. Négy évvel ezelőtt még senki sem vonta kétségbe: elődei helyett „vitte el a balhét”.
Legkésőbb 2011 vége, Gyurcsány Ferenc kiszorítása és a párt maga alá gyűrése után viszont kizárólagos, Horn Gyula óta legnagyobb hatalmú alakítója a párt ügyeinek. Vezetése négy éve alatt pedig a magyar politika meghatározó, három ciklust végigkormányzó pártja nem tudta újból megközelíteni a váltópárti státust, sőt visszasüllyedt az 1990-es mélypontra, az akkorinál sokkal kilátástalanabb anyagi és szervezeti körülmények között.
A lemondáshoz vezető út dramaturgiája Schmitt Pál 2012-es végjátékát idézte. Vasárnap óta úgy tűnt, a történet vége senki számára sem kétséges, magát az érintettet leszámítva. Utóbbi még tett egy kétségbeesett kísérletet, hogy erőt mutasson és küzdjön, látszólag nem törődve azzal, hogy nem győzhet, maradásával pedig saját politikai közösségének is csak árthat. Majd amikor a közvélemény már beárazta az elhúzódó, reménytelen lövészárokharcot, hirtelen csak jött a váratlan és feltétel nélküli kapituláció.
A Fidesszel szembeni hátrány ledolgozásához ugyancsak elengedhetetlennek tűnik az elöregedő baloldali tábor utánpótlásának megalapozása
Elképzelhető, hogy a kezdeti helyezkedés az erőfelmérésre szolgáló időhúzás volt, míg a párton belül és kívül egyaránt fokozódó nyomás hatására egyszerűen belátta: politikai pozíciója nem, legfeljebb presztízsének morzsái menthetők. Vagy némi malíciával fűszerezve a találgatást: egyszerűen arra jutott, hogy nincs értelme utolsó vérig harcolni a lázadó legénység ellen egy süllyedő hajóért.
Ráadásul, ha sikerül is nagy nehezen túlélnie a nyarat, ősszel, az újabb vereséget követően még súlyosabb pergőtűz zúdult volna rá, amelynek túlélésében már tényleg csak a csoda segíthette volna. Utódjának sem lesz könnyű dolga. A vezetőcsere elengedhetetlen volt, de nem valószínű, hogy önmagában rakétaként fogja kilőni a pártot.
Ha (ami korántsem biztos) a Mesterházy utáni zűrzavarban viszonylag gyorsan sikerül is rendet tenni, nehezen elképzelhető, hogy az őszi választás még menthető lenne. Bárki akarja feltámasztani az MSZP-t, a válság olyan súlyos, hogy eredményekben csak hosszú távon reménykedhet. Közben pedig itt sorakoznak a trónkövetelők, az eddig „kicsinek” gondolt riválisok, akikkel szemben egyre nehezebb erőt felmutatni. Szanyi Tibormájus 1-jei felkiáltása – ha nem is úgy, ahogy akkor gondolhatta – aktuálisabb, mint valaha: „Nem vagyunk egyedül, Gyula!”
Míg az LMP az alacsony részvétel ellenére ismét épp csak átbotladozott az ötszázalékos küszöbön, május 25. legnagyobb meglepetése a DK sikere volt, a párt nemhogy magabiztosan bejutott az EP-be, de felzárkózott az MSZP mögé, sőt a fővárosban és két megyében meg is előzte.
A tavaly őszig egy-két százalékon tengődő párt szívós szervezetépítéssel és kemény konfliktusok vállalásával, lépésről lépésre küzdötte fel magát a semmiből. Ezalatt vezetőjének, Gyurcsány Ferencnek sikerült a politikai szórakoztatóipar Schmuck Andor-i világából kitörve újból tényezővé tennie magát, és mind több elkeseredett baloldali szavazó szemében a következetes, radikális ellenzékiséget testesíti meg.
Mindebben persze az is segítségére volt, hogy a Fidesz választási rendszere megkerülhetetlenné tette akkor alig néhány százalékos pártját, de az is vitathatatlan, hogy az ellenzéki előválasztás során nemegyszer tűnt úgy: a vetélytársak közül egyedül ő van tisztában vele, mit is jelent a gyakorlatban a politikai harc.
Nem tudni, hogy az európai parlamenti választás nekirugaszkodása után, a keménynek ígérkező önkormányzati fordulóban és azután sikerül-e a hullám tetején maradnia, de tény, hogy politikust ilyen mélyről még nem láttunk visszajönni (ha megengedjük, hogy Fodor Gábor parlamentben kísértő szellemétől talán eltekinthetünk).
A DK azonban ma is ugyanazzal a kihívással küzd, amely miatt a „kormányváltó” összefogásba is vonakodtak bevonni: bár elnöke növekvő rokonszenvnek örvend a baloldal mellett kitartó szavazótáborban, azon kívül továbbra is erősen taszít. Párttársai és elkötelezett hívei az ilyen aggályokat hajlamosak sértetten Gyurcsány-fóbiaként félresöpörni, mégis nehéz más következtetésre jutni.
Őszödöt vagy kormányzása finoman szólva is vitatható minőségét csak sajátjai körében sikerült újrakereteznie, az utolsó rendelkezésre álló – januári – adatok szerint pedig elutasítottsága még mindig 70 százalék felett van. Márpedig ennek leküzdése jóval nehezebb kihívás lesz a baloldal esetleges visszafoglalásánál – viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy valaha is újból Orbán Viktor kihívójaként léphessen fel.
A magyar pártpolitika legfontosabb kérdése továbbra is a baloldal puszta stabilizálódása.
Az Együtt–PM szempontjából a választási eredményekből kiolvasható legnagyobb veszély, hogy korlátozott társadalmi beágyazottságú, fővárosi-értelmiségi pártként az SZDSZ sorsára lesz kárhoztatva. Ezenkívül a DK-hoz hasonlóan kérdéses (bár távolról sem kizárt), hogy az EP-választás kegyelmi pillanatában elért siker megismételhető-e az egészen más terepet jelentő önkormányzati megmérettetésen.
Izgalmas stratégiai dilemma továbbá, hogy a nyári egyeztetéseken a közös ellenfél megroggyanása ideiglenes (akár nyíltan fel nem vállalt) szövetségbe terelheti-e a korszakváltás üzenetéhez visszatérő, már az MSZP ölelését is nehezen feldolgozó pártszövetséget annak a Gyurcsánynak a pártjával, akinek elutasítása, túlhaladásának szükségessége az Együtt–PM identitásának alapvető eleme.
Sokatmondó, hogy a magyar pártpolitika legfontosabb kérdése továbbra is a baloldal puszta stabilizálódása. A kormányváltás lehetősége, a parlamenti váltógazdálkodás normál mintázatának helyreállítása – mint annyiszor a magyar parlamentarizmus történetében – hosszú időre lekerült a reá lis célok napirendjéről.
Az MSZP és riválisai mögött továbbra sem látszanak annak a szervezeti, anyagi és főképp ideológiai bázisnak a kezdeményei, amely alkalmas lehet arra, hogy felszívja a baloldaltól ma távolságot tartók: kiábrándult kormánypártiak, jobbikosok vagy éppen nem szavazók sok százezres tömegeit.
Az LMP „harmadik utas” kísérlete egy helyben toporog, és a térfél többi pártja környékén sem látszanak a körvonalai annak a sokat emlegetett „történetnek”, az elégtelennek bizonyult Orbán-ellenességen túlmutató, pozitív identitáskonstrukciónak, amely hosszabb távon megalapozhatja a baloldal talpra állását.
A Fidesszel szembeni hátrány ledolgozásához ugyancsak elengedhetetlennek (és megoldatlannak) tűnik az elöregedő baloldali tábor utánpótlásának megalapozása, illetve a társadalmi partnerek, mindenekelőtt a nyugati baloldal hagyományos támaszának számító szakszervezetek és civil szféra valamilyen szintű integrálása is.
Hogy minderre a „létező baloldal” bármely formációja képes lehet-e, vagy egy teljesen új személy, illetve szervezet lesz a kulcs, ma megválaszolhatatlan. Addig azonban nehezen elképzelhető, hogy az alkotmányos intézményrendszert uraló, egyre inkább az egyedüli kormányképes erőként tetszelgő, a centrum tetszetős szerepét kisajátító Fidesz hegemón pozícióját belátható időn belül bármilyen oldalról komoly veszély fenyegetheti.
