Futballtörténetileg azért, mert volt szerencsém végigkövetni a holland labdarúgás nagy korszakait, tudom, mit adtak hozzá a játék fejlődéséhez, láttam zseniális játékosaikat, világverő csapataikat.
Vég nélkül tudnám sorolni a legszebb jeleneteket, most csak kettőt említek: Van Basten Európa-bajnokságot érő kapásgólját, mely nemcsak Daszajevet lepte meg, hanem a csatárt is, és Cruyff szólóját a hetvennégyes vébédöntő első percében. (Aztán meg szépen visszahúzódott a félpályához, és nem mozdult: szegény Vogts ott állt mellette, mert Schön kapitány megmondta neki, hogy mindenhova kisérje el a csatárt – így aztán hatalmas tér nyílt a többieknek.)
|
Robben és a nagyhalál
Ruben Sprich/Reuters |
A csak helyett meg álljon itt az, hogy mert ráférne nagyon erre a vébére. Kellene ide még egy kis szín a brazil akarat, az argentin harapófogó és a német darálógép mellé, hogy igazán emlékezetes lehessen ez a világbajnokság.
De hiába előélet, hiába igyekezet, ezek a hollandok nem dobogtatják meg a szívemet. Igaz, hogy legalább háromféleképpen tudnak felállni, de egyik megoldás unalmasabb, mint a másik.
Ennek a csapatnak három megjegyezhető játékosa van, Sneijder, akinek nem tett jót a török levegő, Van Persie, akit úgy megviselt az egyesült manchesteriek idei szezonja, hogy lépni sincs kedve, és Krul, aki tényleg nagyon jó kapus, de eddig egyetlen percet védette őt a kapitány.
És Robben? – kérdezhetnék joggal. Ami engem illet, úgy vagyok vele, mint Petőfi a Kárpátokkal, tán csodálom, ámde nem szeretem. És nemcsak azért, mert minden meccsen háromszor előadja a nagyhalált, és abból egyet minden bíró elhisz neki, hanem főképp azért, mert felfogásom szerint a labdarúgás nem labdával végzett szűnni nem akaró futkározás (ebben tényleg ő a legjobb a világon), hanem szellemi játék, melyben a közösség játssza a főszerepet – erről azonban neki kevés fogalma van.
És ott van még az edző, Van Gaal, aki szintén nem mélyíti a hollandok iránti szimpátiámat. Nagyképű diktátor, tele nevetséges allűrökkel (maguk tudják, mi a bánatot ír folyton abba a fekete bőrmappába?), és porhintéssel. Tudom én jól, hogy az edzői munka egyharmada szemfényvesztés, viaskodás a vakszerencsével, s tudom, hogy ilyenkor elkél egy kis hókuszpókusz, de bevallom, és jobban kedvelem a Del Bosque-típusú edzőket, mint az ilyen Cipollákat.
Most éppen attól hangos a futballvilág, hogy milyen zseniálisat húzott a Costa Rica elleni kapuscserével, pedig eleve a tizenegyesölő Newcastle-kapussal kellett volna kezdenie: Cillessen vonalon jó, de kifutni csak akkor hajlandó, ha lecserélik. Ámde a szemfényvesztés, műfajából következően, előbb-utóbb véget ér. Így lesz vele is.
Egyszóval a csapatért igazán nem vagyok oda. (Most szólok, ha a következő két meccsen rám cáfolnak, örömmel bírálom felül nézetemet.) Viszont a szurkolóikért annál inkább. Amennyire a tévéből meg lehet állapítani, komoly kontingensük van odakint is, álarcokba, jelmezekbe, maskarákba öltözve énekelnek a maguk – dallamosnak jóindulattal sem nevezhető – nyelvén. Van egy narancssárga hajóskapitányuk is – gyakran mutatják –, aki három hete ki nem engedi a kezéből a kínai gyártmányú gumikupáját, azzal hadonászik megállás nélkül.
Szerethető társaság, ez látszik rajtuk. Ahogyan szerethető a magyarországi kontingensük is. Magam a Szabadság téri légiójukat ismerem, százával jönnek a belvárosi vetitőparkba, ha a csapatuk játszik, ilyenkor narancsba öltözik a liget („holland vagyok, nem fideszes" olvasható itt-ott a narancssárga trikók hátán), a vidám kompániák sörözve, lángosozva, (tésztafeszítő, ez van rá kiírva, ezt hogy fordítják le maguknak?), dalolva biztatják csapatukat.
Irigylem őket.
