Alakját felidézve Mészöly megemlítette azt is, hogy 1964-ben, Párizsban örült, ha a mindig hoch elegáns és hosszú szivarokat szívó zsurnaliszta egyáltalán hozzá szólt, pedig az extraklasszis középhátvéd akkor éppen diadalmas Eb-negyeddöntőt vívott ugyancsak hírneves társaival a franciák ellen, és abban az esztendőben – Sándor Csikarral együtt – bizonyos Helmut Schön meghívta az Európa-válogatottba.
Lukács hatvannégyben már a sokadik olimpiájára készült. Nyolcvanban azt emlegette az ötkarikás találkozó előtt: „Fordított utat tettem meg, mint a Vörös Hadsereg. Az Moszkvától ment Berlinig, én Berlintől jutottam Moszkváig.” Bizony, már harminchatban a nyári játékokról tudósított. A szakmát a Sporthírlapnál kezdte abban a korban, amelyben az újság első kiadása már este fél kilenckor megjelent, s amelyben még így kezdődtek a külföldön a távbeszélő-készülékbe diktált tudósítások: „Stadion-kirendeltségünk telefonálja.”
Neki, akárhol járt, akadt mit mondania. Széles látókörű, megfogalmazásaiban az öltözködését is felülmúlóan választékos, bölcs derűjét mindig megőrző, kiegyensúlyozott, egyenes és kritikus ember volt, akinek azonban a bírálatai sem váltottak ki ellenszenvet a sportolók között, mert széles körben elfogadottá vált, hogy a szakértelmében meg lehet bízni. Hitelességét – elhivatottságán, tudásán túl – az önazonossága adta: kifinomult stílusa az életben és a nyomtatásban szembeszökően megegyezett.
A sportot illetően különösen a futballért és az atlétikáért rajongott, a Rejtő Lászlóval és Szepesi Györggyel közösen írt Felejthetetlen 90 percek című, több kiadást megért alapművéért pedig olvasóinak serege volt oda. (Összesen hét könyvet jegyzett, az egyikben – micsoda tisztesség! – a szerzőtársává avatott.) Ötvenkilenctől nyugdíjazásáig „játszott” legkedvesebb együttesében, a Népszabadságban (meg előtte a Szabad Népben), amelynek legendás sportrovatvezetője volt.
|
| Lukács László, ahogyan Lengyel Gyula karikaturista látta |
Közben hétről hétre publikált a L’Equipeben és a France Footballban e két újság állandó budapesti tudósítójaként; ötvenhattól többmint harminc esztendőn át képviselte hazánkat az Aranylabda-szavazáson. Mindemellett – nagyszerű tanítványával, Szabó Ferenccel közösen – a Hétfői Hírek sportrovatát szerkesztette olyan sikerrel, hogy visszahozta az akkoriban is visszasírt régi szép időket: a lapért már vasárnap este sorban álltak a Blaha Lujza téren, mindenekelőtt a labdarúgásról szóló cikkek miatt. (Ahhoz persze valódi futball is kellett.)
Noha nem hatalmasodott el rajta semmiféle küldetéstudat, az előtérbe tolakodás szándéka nélkül is generá cióknak adott példát az újságírói felkészültségből meg abból, hogyan kell élni. A csodálatos Monsieur, aki 1991 szeptemberében, hetvenhat éves korában hunyt el, ma lenne százesztendős. A nem kevésbé varázslatos Szepesi azt mondta róla: „Kivételes ajándéknak tekintem, hogy oly sok évet tölthettem a közelében.” Magam sem mondhatok mást.
