Az 1865-ben, Ghánában született Arthur Wharton például történelmet írt, végső soron azonban a faji előítéletek miatt siklott félre az élete. Apai dédanyja rabszolgaként robotolt, anyai ágon előkelő felmenői voltak. Hogy metodista lelkésznek tanuljon, 1882-ben Angliába költözött, ám hamar megunta a könyveket, s fölös energiáit a sportpályán vezette le. Rögtön kiderült, hogy ez az igazi terepe: 1886-tól ő tartotta a 100 yardos síkfutás brit rekordját. Hamarosan már profiként atletizált, egyúttal krikettezett és futballozott is. Félprofiként lett 1886-ban a Preston North End futballkapusa, a következő évben az FA Kupa elődöntőjéig jutott a csapattal. Excentrikus játékos volt, gyakran hatásvadász módon az utolsó pillanatig a kapufánál guggolva várta a támadót, hogy aztán villámgyors mozdulattal hárítson.
Akkoriban szigetországszerte arról beszéltek: kvalitásai alapján Whartonnak helye lenne az angol válogatottban, ám a szövetség nem örült volna, ha egy színes bőrű játékos viseli a címeres mezt. Jórészt e csalódás miatt Wharton 1888-ban felhagyott a labdarúgással, és újra az atlétikára összpontosított: profi futó lett. Ám a Rotherham United futballklub 1889-es ajánlatának nem tudott ellenállni, így hat évig kirobbanthatatlanná vált a kapuból. Ekkor igazolt a Sheffield Unitedbe, ahol viszont már nem tudta felvenni a versenyt a klub fiatal kapusával. Csapatról csapatra vándorolt, míg végül 1902-ben visszavonult.
Happy end nincs: akkoriban már súlyos alkoholistaként tartották számon. Ha éppen kijózanodott, a yorkshire-i szénbányákban dolgozott, és változatlanul krikettezett, futott. Szemtanúk szerint ötvenévesen is olyan reflexei voltak, hogy könnyedén elkapta a galambokat a parkban. Magányosan, koldusszegényen halt meg 1930-ban, jeltelen sírját hosszas nyomozás után találták meg 1997-ben. Azóta sírkövet kapott, szobrot állítottak neki az angol válogatott edzőközpontjában – az emlékmű előtt Sepp Blatter FIFA-elnök is lerótta tiszteletét –, és bekerült a brit futballhírességek csarnokába.
A hajdani angol szövetség fafejűsége különösen annak tükrében érthetetlen, hogy Skócia válogatottjában már 1881-ben pályára lépett egy színes bőrű futballista, ráadásul épp Anglia csapata ellen debütált. Ő volt a brit-guyanai származású Andrew Watson. A tehetős cukornád-ültetvényes fia 1875-ben iratkozott be a glasgow-i egyetem művészeti szakára, és szabad idejében futballozott. Öt év múlva a kor jelentős skót csapatában, a Queen's Parkban találta magát, majd 1882-ben feltűnt Angliában, a London Swiftsnél, s ezzel ő lett az FA Kupa történetének első színes bőrű játékosa. Watson adminisztratív szerepkörben is pionírrá vált: szeretett klubja, a Queen's Park titkára lett.
Nagy-Britannia első színes bőrű profi mezőnyjátékosa Walter Tull volt. (Azért nem Watsoné a hivatásos premier, mert a profizmus intézménye csak 1885-től létezett.) Tull története azt tükrözi: a kivétel csak akkor erősíti a szabályt, ha abból a szabályalkotónak is haszna van. A barbadosi származású labdarúgó kilencévesen került – fivérével együtt – egy londoni metodista árvaházba. Bátyját örökbe fogadták, ő magára maradt. Minden idejét a futballnak szentelte. A Tottenham megfigyelője 1908-ban felfedezte, a klub leigazolta, majd 1910-ben jelentős összegért továbbadta a Northampton Townnak. A világháború kitörésekor elsőként jelentkezett csapatából a hadseregbe, ám ahogyan a válogatottnál, úgy a katonai elit körében is persona non gratának számítottak a színes bőrűek, szabály tiltotta képzésüket is. Csakhogy Tull elkötelezettsége és vezetői rátermettsége olyannyira nyilvánvaló volt, hogy engedélyezték előmenetelét, s így ő lett az első színes bőrű tiszt a brit hadsereg történetében (1917-ben hadnagyi rangot kapott). Példátlan helyzet alakult ki: fekete irányított fehéreket! Az olasz frontra, majd Dél-Franciaországba vezényelték, ahol 1918. március 25-én golyót kapott, és meghalt. Katonáinak ragaszkodását jelzi: géppuskatűzben próbáltak eljutni a haldokló Tullhoz, hogy magukkal vihessék. Mindezzel együtt a Tisztikeresztet, bár felterjesztették rá, sohasem kapta meg.
Akármilyen észvesztő a tempó, a világ bizonyos szempontból mégis csak lassan változik.
Pedig a józan ember mindig is unta a banánt.
