– Neymar és társai karrierje nem arról árulkodik, hogy ne volnának új labdaművészei a braziloknak.
– Fontos belátni: hiába gondoljuk, hogy a brazil futballsiker magától értetődő, egyáltalán nem az. Az ottani focinak ugyanis nálunk az a hegemón, némiképp rasszista értelmezése, hogy arrafelé a zsenik csak úgy teremnek, a brazilok virtuóz játékstílusa kvázi biológiai adottság. Ám ez a felfogás történetileg könnyen cáfolható: nem volt mindig így, ezért nem szükségszerű, hogy mindig így legyen.
– Nehezen tudom úgy elképzelni a hőskort, hogy a Copacabanán a rúgd és fuss jegyében játszottak.
– Pedig az uralkodó futballstílusnak jó ideig nem lehetett sok köze a hedonista önmegvalósításhoz. Ez abban is tükröződik, hogy a „joga bonito”, azaz „szépen játszani” fordulat, amit a brazil futballethosz megnevezésére szokás használni, csupán a XX. század második felében keletkezett.
– Korábban nem cseleztek a brazilok?
– Eltartott egy ideig, mire cselezni kezdtek. Ahhoz, hogy megértsük a nagy átalakulást, a brazil foci első évtizedeinek faji dinamikáját kell megvizsgálnunk. Több anekdota is közszájon forog a brazil futballtörténelem nyitányáról, de minden sztori szerint 1894-ben játszották az első mérkőzést. Ez az évszám két szempontból is jelentős. Egyfelől mindössze hat év telt el a rabszolgaság eltörlése óta. Másfelől a rivális futballkultúrák évtizedes előnyből indultak: Argentínában 1867-ben, Uruguayban 1880-ban volt az első meccs. Eleinte csak az angol vendégmunkások futballoztak, a századelőn már a helyiek is klubokat alapítottak. Azokat az egyesületeket, amelyek az első évtizedekben begyűjtötték az állami trófeákat, kivétel nélkül a brazil városi elit hozta létre. Például Rióban a Fluminense, a Botafogo vagy a Flamengo játékosai mind fehérek és gazdagok voltak. Az egyesületekben klasszikus klubélet folyt: a sportolás másodlagos volt, a lényeget a fogadások, táncestek képezték.
– Szívesebben táncoltak, mint futballoztak?
– Könnyen lehet. Ám az egészen biztos, hogy rosszul játszottak. Amikor angol, argentin vagy uruguayi csapatok érkeztek látogatóba, rendre tönkreverték a vendéglátókat. Ám nem csak az eredménytelenségről van szó. Ezeknek a felső osztályból rekrutálódó csapatoknak a stílusa sem hasonlított még a szambára: fegyelmezett, spontaneitást nélkülöző volt a játékuk, követték az angol, majd a skót módit.
– Az alsóbb rétegek nem is játszottak?
– A nincstelenek nagyon is foglalkoztak a futballal, csakhogy nem a domináns osztályokkal együtt űzték, és jobbára még csak nem is velük versengve. Az egészen biztos, hogy a szegények nézőként az elitklubok mérkőzésein részt vettek. Amikor például az első angol csapat Brazíliában járt, egy vitatott esetnél fekete kisfiú szaladt a pályára és nagy derültséget keltve farba rúgott egy játékost a vendégek közül. Az elit amatőr focija mindenekelőtt az afrobrazil játékosokkal szemben volt kirekesztő. Némelyik egyesület egészen az első világbajnoki cím begyűjtéséig elzárkózott tőlük, ezért ők saját egyesületeket hoztak létre. Volt olyan állam, ahol külön bajnokságuk volt, amit fekete lábak ligája néven emlegettek. De Rióban akadt azért olyan gyári munkáscsapat, amelyik indult az állami bajnokságban, és az derült ki, hogy a szegények amatőr futballja – amit a kortársak mosolyra fakasztó, szervezetlen bohóckodásként írtak le – versenyképtelen a fehér elit világszinten ugyancsak alacsony nívójú focijával. Ez érthető is, hiszen nem volt annyi szabadidejük és elégethető kalóriájuk, mint előkelő sporttársaiknak.
|
Bolgár Dániel
Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Tehát afféle futballszegregáció érvényesült?
– Igen, és ez a helyzet jól értelmezhető a korabeli brazil szellemi kontextusban. A brazil önértelmezésről folyó mainstream tudományos-politikai diskurzus ugyanis szorgalmazta minden réteg sportolását, ám egyúttal legitimálta a faji alapú elkülönülést. Ez a XIX. század utolsó évtizedeiben hegemónná vált, árjának is nevezett beszédmód Brazíliát faji kategóriák segítségével elemezte, méghozzá – jellegzetes önkolonializáló megoldással – az európai fehér férfi szemüvegén keresztül vizsgálta, és undorodva fordult el a brazil vérkeveredés elkorcsosulásként értelmezett valóságától, illetve a torznak látott brazil testtől. Gyógymódul egyfelől Brazília kifehérítését, azaz az európai bevándorlás fokozását javasolták. Másfelől a beteges brazil test fejlesztését sürgették. Így válhatott támogatottá az alacsonyabb osztályok lenézett, szeparált futballja.
– A szegények alacsony presztízsű futballja még messze áll a színes bőrű világsztárok világától. Mi okozta a nagy szambaforradalmat?
– A 20-as években érkezett az első nagy kihívás. Vegyük a fővárosi esetet: a sikeres portugál vállalkozók megalapították a Vasco da Gamát. Ám ők napközben bizniszeltek, nem volt idejük futballozni, ezért szegényeket küldtek a pályára, hogy képviseljék őket. Természetesen ehhez csalniuk kellett: fizettek nekik, vagyis a játékosok éppolyan álamatőrök voltak, mint akármelyik focista idehaza a szocializmusban. Az új modell szédületesen sikeres volt. A Vasco 1923-ben feljutott az első osztályba, ahol négy színes bőrű és négy írástudatlan fehér játékossal nyomban megnyerte a bajnokságot. Kiderült, hogy az alsóbb rétegek futballja sokkal színvonalasabb az eliténél, ha a sportolás megélhetést biztosít. Ez a folyamat és az amatörizmus feladása a szomszédos országokban végül oda vezetett, hogy 1933-ban Brazília is áttért a profizmusra. Immár minden szegénysorsú előtt megnyílt a legális futballkarrier lehetősége. Sao Paulóban az afrobrazil kluboknak 1927-ben egyelőre annyit sikerült kiharcolniuk, hogy évente egyszer álljanak ki ellenük a fehérek. A mai nyugati szemlélőnek a fehérek-feketék all star meccsének megrendezése szürreális. Az meg pláne, hogy ezt a rabszolga-felszabadítás emléknapján rendezték. Nos, már az első gálameccset a feketék nyerték.
– Miért vált elfogadóbbá a közeg?
– Teljesen megváltozott az a szellemi környezet, amibe a brazil futball ágyazódott. A 30-as évektől gőzerővel folyt a nemzetépítés, ami a brazil nacionalizmus faji demokratizálódását is jelentette: újraértelmezték az indiánok, feketék és meszticek helyét a nemzetben. Ennek legfontosabb dokumentuma alighanem a világhírű tudós, Gilberto Freyre Udvarház és szolgaszállás című műve 1933-ból. Freyre úgy elemezte a brazil rabszolgatartó ültetvény antropológiáját, főleg a szexualitását, hogy a faji sokszínűségről a régi, pesszimista értelmezés helyett előállított egy optimista olvasatot, valósággal dicsőítette a keveredést.
Fő tézise az volt, hogy a gyarmatosítás körülményei, de még inkább a rabszolgaság intézménye, az ültetvény nyers hatalmi viszonyai felkorbácsolták a brazilok érzékiségét, mintegy altesti izgalmat gerjesztettek a fehér urak és színes bőrű vagyontárgyaik között. Ennek következtében a mulatt nő került a kívánatossági rangsor élére, míg a fehér brazil férfi tipikus pszichoszexuális zavarává vált, hogy csakis színes bőrű nő volt képes felizgatni. A vérkeveredés ilyen körülmények közt megállíthatatlannak bizonyult, új faj keletkezett. E brazil faj kialakulásának körülményei, a fékezhetetlen kéjvágy pedig rányomta bélyegét a kultúrájára is: Freyre voltaképp az élveteg brazil kultúra, a boldogságra teremtett nép eredetmítoszát dolgozta ki.
|
| Fotó: Andres Stapff / Reuters |
– Kitért a futballra is?
– Írt néhány fontos cikket róla, az elsőt 1938-ban. Ezekben a brazil faj sajátos, magasrendű mozgását a meszticek játékstílusában fedezte fel, és individualista örömfutballként, művészetként, táncként ünnepelte. Freyre tehát nagyon fontos munkát végzett el: legitimálta azt, hogy a szegények kisajátították és a maguk képére formálták az elit sportját, végre brazil értékként mutatta be a virtuóz szambafutballt, amit ő futebol mulatónak nevezett el.
– Azért a cikkek aligha változtatták meg a futballt.
– De felértékelték a futebol mulatót, és ez egészen új lehetőségeket teremtett. A klubfutballban az elitklubok közül a legarisztokratikusabbak megőrizték társadalmi jelentésüket, továbbra is a fehéreket és gazdagokat képviselték. Riválisaik azonban, amelyek maguk is a fehér upper class klubjaiként alakultak egykor, új jelentést vettek fel: immár a szegényeket, színes bőrűeket képviselték. Így lett Rióban a Fluminense nagy vetélytársa, a Flamengo a nép csapata. Nemzetközi szinten még nagyobbak voltak a változások: a 30-as évektől a most már mesztic és fekete játékosokkal felálló és improvizatív játékot játszó válogatott elkezdett nyerni. Az 1950-es hazai rendezésű vb-n már nagy esélyes volt Brazília, és az, hogy a döntőben kikapott Uruguaytól, alighanem a futballtörténelem egyik legnagyobb pofára esése. A vereség azzal járt, hogy visszaszivárgott a diskurzusba a régi, rasszista lenézése a játékos futballnak, egy időre ismét gyerekes bohóckodásnak tűnt. A csapásból a kortársak arra következtettek, hogy Brazília a faji kevertség miatt alkalmatlan nagy eredmény elérésére. Úgy vélték, különösen védekezésben nem lehet számítani azokra, akik nem fehérek.
– Épp akkor fordultak a joga bonito ellen, amikor a fénykora következett?
– Így van. Brazília 1958-ban megnyerte a vb-t, és a három kulcsjátékos, Didi, Garrincha és Pelé közül egy sem volt fehér. Ezután a diskurzus a brazil futballról egyértelműen a Freyre által kijelölt mederben folyt, a hedonista futebol mulato csodálatáról szólt, és a lenyűgöző találékonyságot az etnikai mixtúra következményeként értelmezték. Ez az elképzelés akkora karriert futott be, hogy ettől kezdve a fehér, középosztályi hátterű játékosok is a szegények stílusát utánozták. A 90-es években már az is elhangzott, hogy ha nincs kellő számú afrobrazil a pályán, esély sincs a korábbi sikerek megismétlésére. És szerintem ez sírnivalóan szép történet.
|
| Fotó: Ricardo Moraes / Reuters |
– Miért találja könnyfakasztónak a sztorit?
– Azért, mert a futebol mulato presztízsnövekedésének messze a futballon túli következményei voltak, ettől fogva nyugodtan beszélhetünk brazil futballnacionalizmusról. Egy népszerű értelmezés szerint egyenesen ez a futball hozta létre a brazil nemzetet. Ez mindenképp túlzás. Mindenesetre egy felmérés, amelyet az 1970-es diadal után készítettek, azt az eredményt hozta, hogy a szegény brazilok 90 százaléka a focival azonosította a nemzetet. Mások csupán annyit állítanak, hogy a futball Brazíliában, ebben a rosszul integrált országban jelentősen növelte az összetartozás-tudatot. És valóban, a selecao mecscsein mindenki egyszerre énekli a himnuszt, mindenki a brazilságában oldódik fel. A legfontosabb azonban kétségkívül az, hogy a brazil futball meszticizálódása során alakult ki Brazília önképe: az, amit sajátosan brazilnak nevezünk. És azért találom ezt olyan meghatónak, mert ezt a nemzeti önképet a leggyengébbek után mintázták. Az elnyomottak, a legalul lévők, az írástudatlanok sajátos mozgása vált büszkeség tárgyává. Azoknak a kultúrája emelkedett nemzeti kultúrává, akik senkinek sem kellettek. Ám hiába megrendítően szép ez a történet, a brazil futballnacionalizmus csillaga nézetem szerint leáldozóban van.
– Neymarékat most is bálványozza Brazília. Miért vár hanyatlást?
– Egy kutató a 2002-es sima vb-győzelem idején megjelent brazil lapok elemzésére vállalkozott, és arra jött rá, hogy ezekben a foci – hiába volt a csúcson a válogatott – már csak elvétve metonímiája a nemzetnek, vagyis a brazilok egyre ritkábban gondoltak magukra futballnemzetként. A tavalyi és idei – többek közt – Konföderációs Kupa- és vb-ellenes, de úgy is mondhatjuk: futballellenes tüntetések még egyértelműbben üzennek. A megmozdulások jelképe lett Paulo Ito utcaművész graffitije, amelyen egy vézna, kiéhezett fekete gyerek késsel-villával a kezében csalódottan állapítja meg, hogy a tányérján csak egy labda van. Ha erről a képről a lehető legszorosabb olvasatot adjuk, akkor azt jelenti, hogy a foci nem ér semmit, ha valaki szegény és éhes. Tudható, hogy a tüntetéseken részt vett a favelák népe, még ha kisebbségben volt is. Az ő szempontjukból a graffiti arról árulkodik: nem teljesedett be a futballnacionalizmusban rejlő ígéret, vagyis az, hogy a domináltak – kulturális értelemben – „mintabrazillá” válása előbb-utóbb a társadalmi felemelkedésüket is magával hozza.
A jóléti egyenlőtlenségek ma is megdöbbentő mértékűek Brazíliában. Az utóbbi évek brazil gazdasági csodája azonban úgy ment végbe, hogy a nélkülözők közül több tízmillió ember igenis felemelkedett. Ha nem lett is középosztályivá, mindenesetre nem éhezik, hozzáfér az alapvető szolgáltatásokhoz. Ezek a rétegek is aktívak voltak a tüntetéseken. Ők az emelkedésüket közvetlenül nem a futballnak, hanem a kormány szociálpolitikájának, az iskoláknak, kórházaknak köszönhetik. Márpedig a vb-rendezés, a stadionépítés és az egészet átszövő korrupció az ő jólétükhöz nem hozzáad, hanem éppen elvonja a szociálpolitikától a forrásokat, azaz a futball veszélyezteti felemelkedésüket, biztonságukat. A tüntetéssorozat arról tanúskodik tehát, hogy a brazil futballkultúrát, a futebol mulatót épp a letéteményesei tagadták meg. Sejtésem szerint ezért nincs jövője.
