A röplabda a világ tíz legnépszerűbb sportjának egyike, elképesztő pénzek mozognak benne. Varsóban 62 000 ember látta a helyszínen a férfi-világbajnokság nyitómeccsét, idehaza legföljebb a családtagok és a barátok kíváncsiak a találkozókra. Torma szerint ez gyorsabban változhatna, mint gondolná az ember, csakhogy az utóbbi húsz-huszonöt évben idehaza nem volt divat a kemény munka, a szövetségben egymásnak adták a kilincset és a feladatokat, aztán mosták kezeiket. „Amikor Egerbe kerültem, húsz ember lézengett a meccseinken.
Aztán a vezetőség rákapcsolt, bajnokcsapatot épített, és mire eljöttem a városból, már rendszeresen engedélyt kellett kérnünk a tűzoltóságtól, hogy pótszékeket rakhassunk a csarnokba. Nézze meg az egri vízilabdát vagy magát a sportágat: a medencében tépik, cibálják, azon kívül viszont segítik egymást. Csak így lehetne előrejutni.”
Ráadásul a női röplabda – amennyiben nem ágálunk a sztereotip, némileg szexista megközelítés ellen – pofonegyszerűen reklámozható: szép, hosszú combú lányok küzdenek egymás ellen. „Annak idején a tatai edzőtáborban nem is volt olyan edzésünk, amelyre ne kukkantottak volna be a futballválogatott tagjai!
Márpedig elhiheti, nem a röplabda szeretete miatt jöttek” – nevet a Tungsram és a BKV Előre korábbi játékosa, aki tömegével tud sorolni gyakorlati hibákat, amelyek visszavetették a sportág fejlődését. „Edzőként például kikötöttem, mit ehetnek a játékosok. Ez teljesen normális. Most meg mit hallok? Nemrégiben elvitték a válogatottat töltött káposztázni, néhány órával a meccs előtt. Hallott már ilyet?”
Most végre felcsillant a remény: a női válogatott huszonnyolc év után kijutott az Eb-re. Ebben nagy szerepe volt Jan de Brandt szövetségi kapitánynak. A belga edző Torma szerint olyan mentalitást hozott Nyugatról magával, amelyre égető szükség volt idehaza.
„Talán nem szimpatikus, amiket mondok, ám tudja, én a röplabdára tettem fel az életem jelentős részét. Meghökkentő szám, de pályafutásom során negyvenhét edzővel dolgoztam.
Akadt kitől tanulnom, lett volna mit továbbadnom.
Volt év, amely során mindössze két rontásom volt nyitásfogadásban, talán taníthattam volna ezt-azt... A generációnk tagjainak neve külföldön is jelentett valamit. Miért nem használtak bennünket sportdiplomáciai célokra legalább?”
Ágnes nem várt a végtelenségig, 1991-ben bútorlapokkal foglalkozó céget alapított, azóta is azt vezeti. Némi keserűséggel a hangjában említi: „Ma már olyan ritkán ismernek fel, hogy általában már olyankor is elviccelem a dolgot, ha megesik. A múltkor valaki hunyorogva nézett rám, hogy olyan ismerős vagyok neki. Mondom, biztosan Baracskáról. Értetlenül bámult, úgyhogy hozzátettem: biztosan együtt voltunk börtönben.”
