Kairóban évtizedekig egy külön társadalmi csoport, az úgynevezett szemetesek minden reggel összeszedték az ajtók elé kipakolt hulladékot, majd elhordták a saját városrészükbe.
Ennek az lett az eredménye, hogy a kairói belváros szó szerint úszik a hulladékban. Gyomorforgató és szívszorongató látni, ahogy gyerekek játszanak önfeledten az ötvenfokos melegben rohadó kupacok között.
Sanghaj sem sokkal szívderítőbb orwelli hangulatú panelrengetegével. Az építész azt ecseteli, hogy a túlnépesedés és túlépítkezés ellenszere az, ha a föld alá építjük házainkat.
Nanna Frank Möller filmjében a város változását egy férfi sorsán keresztül ismerjük meg, aki gyerekkorában hat testvérével és szüleivel egy húsz négyzetméteres lakásban nőtt fel.
 |
Jan Gehl, a világ egyik legismertebb urbanistája
Reviczky Zsolt |
Amikor elköltözött, megtakarított pénzéből fényképezőgépet vett magának, és a hatvanas–hetvenes években még létező, régi, klasszikus Sanghajt kezdte fotózni.
Ezért munkatáborba küldték, és most azt is megéli, hogy háza helyére panelt építenek, neki pedig el kell költöznie. Ezek után felüdülés volt a többek között Koppenhága, New York és London élhetőségének fejlesztésében részt vevő Jan Gehlt hallgatni.
Ahogy magyarul is megjelenő Élhető városok című könyvében írja, a kortárs építészet legnagyobb kihívása az, hogy ne csupán formákban, hanem emberekben gondolkozzanak.
Szerinte, ha valaki csupán az épület formájával és technikai kivitelezésével foglalkozik, az nem építész, hanem szobrász. A legélhetőbb városnak Gehl nem meglepő módon Koppenhágát tartja, ám a kortárs építészet legfontosabb kérdésére ő sem tud igazi választ adni.
Ugyanis hiába a skandináv és nyugat-európai városok egyre ember- és környezetbarátabb arculata, e városok népessége rohamosan fogy.
Furcsa iróniája a sorsnak, hogy a világ egyik legélhetőbb országának tartott Dánia a jelenlegi trendek szerint 2200-ra el fog néptelenedni.
Az okokat Gehl is csak találgatja, de a hibát nem az élhető épületekben látja, hanem a nyugati ember karrierközpontúságában.
Gehl legszeretettebb városa egyébként nem Koppenhága, hanem Velence. Ott ugyanis se autók, se járdán száguldozó bringások nincsenek. Viszont ott van a Campo Santa Margarita, ahol a velenceiek évszázadok óta üldögélnek, kávéznak és beszélgetnek.
És nem érdekli őket se Sanghaj, se Koppenhága.
